Senki sem született még, aki legyőzhetne, ezt mondja Count Pickett, New York-i félnehézsúlyú ökölvívó. 

Igaza van. És nincs igaza.

Honnan is tudhatná, ki mindenki született már, aki birtokában van a felette aratott győzelem képességének, és lehetőségének, ha eddig nem hozta össze a sors ilyennel, eggyel sem. Aki gyorsabban ütne, nagyobbat, erősebbet, állva a világ elé, Pickett kijelentő mondatának cáfolataként.

Minden mérkőzés cáfolhatná a mondatot.

És egyik sem cáfolja.

Pickett szájhős. És nem az, mert: bajnok. A második menet első percében a földre küldi Merolino Fernandezt.

Mellékszál, Roberto Bolano regényében: két irodalmi alak püföli egymást.

Nem veszteni készülnek. Többé-kevésbé jól látjuk Fernandezt, keményen edz, komolyan dolgozik - amíg le nem taglózzák, lehetne nyertes. Mindvégig.

A mexikói újságírók szerint lesz.

Az amerikai újságírók szerint nem lehet az.
Mindig van, akit utóbb igazol az élet. Mint ha tényleg tudta volna, előre.

Anyánk alakja, a törött cserepek fölött - hányszor megmondta pedig.

Értelmes volt-e Fernandez akarása, gyötrődése és hite, szemben a mivel is.

Az eséllyel szemben.

Meglehet, elég, ha a megfelelő embereket kérdezi. Van esélyem. Nincs esélyed. Olyasmivel találkoztál, ami hatalmasabb nálad. Hogy mennyivel, beláthatatlan. Eltipor, és még úgy is beláthatatlan. Csak a bukás tapasztalata átélhető.

Keserűsége.

Készülne-e Fernandez, bárki mondaná is: csak vesztes lehet. Nem értelmes kérdés: Fernandez készül, Count Pickett csak egy akadály a sok közül, ami valaha ott tornyosul majd az útjában.

Félrelöki, vagy képtelen erre - teljesen mindegy is, muszáj csinálnia.

Persze, hogy nem muszáj.

Persze, hogy nem mindegy.

Vegyük észre: mennyire lényeges a koncentrált figyelemmel szemlélődők nézőpontja: a bizonyosság tudata, hogy valami majd: így lesz. Hogy a tények csoportosíthatók, mutatják az összefüggést, nem számolnak a kivétellel - nincs kivétel, amíg nincs kivétel. Csak a logika rendszere van. Folyamatok leírhatósága, hogy valaminek hogyan kell lennie, mert úgy kell lennie.

Írt valaki a héten, figyeli az életem, hol közelebbről, hol távolabbról. Mostanában nagyobb messzeségből, nem gondoltam volna, látszik még bármi abból, aki éppen vagyok, amiben és ahogyan vagyok.

Azt üzente: "Ne félj. Biztatlak, sose késő kiszállni."

Bujdos Attila

A kép: The Boxing Match, Lisa Mckendrick festménye

Jacques: (...) én kíváncsi vagyok erre az emberre. Kíváncsi
vagyok rá, akarom tudni, hogy miért, hogy miért tette
azt amit és ahogy... és hogy miért vett el ennyi évet az
életemből!...
(Rusznyák Gábor: "Ahogytetszik", William Shakespeare azonosnak tetsző műve alapján, Miskolci Nemzeti Színház)

Jacques marad. Frigyesre kíváncsi. "Az emberre", mondja.
Frigyes a hatalomból érkezik. "Távozom", mondja. A hangja bántó, szinte már a személytelen tartomány. És akkor a sértettség, meglehet, belemagyarázás. Hol a belátás, ha volt belátás. Hol a számítás, ha van számítás. A logika, hogy akkor jöjjön más, akinek jönnie kell. Tegye a dolgát, amit tennie kell. Tenni akar. Ha, nem csak egyszerűen, megtörténik vele is, mint annyi mással. Annyiszor.

Akarod-e tudni, mi következik a hatalomban. Vagy már tudod is. Mert láttad akárhányszor, átjártak a rossz érések, ahogy kiürült valami hit, és még mindig maradt valami, amiről lemondj. Amit elengedj. Amit elvegyen tőled, a. A helyzet. Érezted már, amint elveszett valami távlat a mindentudás új és újabb lekezelő hangsúlyaival. Láttad már hiszen a kétséget nem ismerő tekintetet, a magbiztos pillantást, megfejteted ezt, annak a nézését, aki arra gondol, hogy átlát rajtad is, mert ebben is létezik a nagy számok őt igazoló törvénye, megtanulható a tudása, hogy rád nézzen és eldöntse, te: ki vagy. Vagy megsúgja az ösztöne. És gondoltál már rá számtalanszor, hogy bizony nem - te: nem olyan vagy. És nem az vagy. Rajtad: nem fog ki. Mert kerülgetheted, amíg van hová kitérni. Mert te látsz át rajta.

És akkor ez mi.

Szóval, őszintén, akarod-e tudni, most mi jön.

Vagy hú. De megöregedtél.

Üres szív.

Lennél-e tehát, mint Jacques a múlt rémalakjával összezárva, a kirekesztettek ardeni erdejében, önkéntes száműzött, csak hogy megérts valamit az elrabolt idődből - az időd megrablásának lényegét.

Ülnél-e, mint Jacques, a végtelenig nyúló estéken, szemben a másikkal. Akkor is, ha az elejétől nyomasztania kellene a reménytelenségnek. Mitől is kapna színt a kongó hang. Meddig kellene ugyanazt a miértet kérdezd, hogy legyen válasz. Vagy ne legyen válasz, és rád törjön az összefüggést megvilágító, az értelemmel viszont feleselő felismerés: nincs válasz, mert nincs válasz. Ott voltál, és akkor voltál ott, amikor kellettél valamire. Hogy kerülgesd, amíg kerülgetheted. Hogy behódolj, ha behódoltál, amikor már nem maradtak járható kerülőutak, amikor már túl sűrű és túl szövevényes lett a táj.

Átláthatatlan.

Elvesztél benne.

Legyen úgy, hogy ez egyszerűsítés. Mert: mint bármi, ez is túl bonyolult. Az élet: túl bonyolult. Tudni a helytelent, követni a helyest: túl bonyolult. Kimondani, hogy önámítás: túl bonyolult. Még ha lehet is majd az a vége, hogy ki kell mondani.

Frigyes vonásai Jacques arcán. Jacques vonásai Frigyes arcán.

Mennyi idő.

Bujdos Attila

A képen: Görög László Jacques szerepében, a Miskolci Nemzeti Színház előadásában. Fotó: Gálos Mihály Samu

Forrás: www.mnsz.hu

Gyakran elérzékenyülök, ez a téma most néhány percre, én hozom szóba, jó válasz az időszerű mi történik velem kérdésre.
Hogy miért történik ez.
Kerüljük, hogy ki kelljen mondani: a korral jár. Van korom, persze. Érezni. Érzem, hogy van. Nem számszerűsíthető érzés, inkább csak afféle belátás, egyelőre - van hová vissza-visszatérniük az álmaimnak, van mi fölött álmomban lebegjen az álombeli testem, viszonylag tiszta tudattal elválasztva az akkort a mosttól.
De csak elhangzik: a korral jár - vicces úgy gondolni rá, hogy ezek itt éppen szentimentális évek lennének, nahát, és nevetünk, és a nevetésben felszabadultság, és talán a tanácstalanságot élettapasztalattal leplezni igyekvő gúny.
Tudjuk, amit tudunk.
Tudom, amit tudok.
Benne vagyok, és mégis felette állok a jelenségnek.
És tényleg, hogyan is lehetne elmagyarázni ezeket a külön-külön is értelmezhetetlen - vagy jó: nehezen értelmezhető - pillanatokat. Miért enged az agy, ki dönti ezt el az emberben, akkor és ott, belül, valahol, hol is, hogy hadd árassza el a szívet az érzés.
Kerülgessen a sírás.
Miért ilyen viszonylag könnyű erről beszélni.
Szeretem. Nem szeretem.
Nem zavar.
Jó. Inkább jó.
Állunk az operagála szünetében a ruhatári folyosón, háttal a pultnak, a jövés-menésben. Úgy emlékszem, a Nessun dormán túl, és láttam is a diadal mámorát Hector Lopez Mendoza arcán, a harmadik vincerò után - megvolt, a kitartott utolsó előtti szótaggal, épp ott és épp azzal az erővel szólt a hang, hogy képes legyen kiszakítani a tényszerű gondolkodás valóságából. Söpörje el a részletekbe kapaszkodó figyelmet a megfoghatatlanabb észlelés.
Hegyek mozdultak, a minden tenor megérdemelt elégedettsége, a valaha a feltételeket nem ismerő elismerés vágyával elénekelt összes Nessun dorma miatt, most Hector Lopez Mendoza arcára ült ki. Győzelem, nagy igazság született, nagy valami, és nem számít, most nem, hogy sláger, hogy az elragadtatás az értelme, valami játék az érzelmekkel, ha van érzelem, aminek utat enged, és képes utat találni.

Bujdos Attila

Áll a Boldogtalanok díszletében. A rá vetülő fénykörön túl két, égre meredő kezeletlen gerenda tűnik a megfoghatatlan valamibe, mint ha nem is lenne ott mennyezet. Mint ha nem állná útját semmi.
Mint ha magát a mennyet készülnének megtartani a gerendák.
Az lenne a dolguk.
Le ne szakadjon.
Mit bír a szerkezet, a konstrukció a nem kalkulálható világban - mikor és mennyi teher alatt roppan össze majd a boldogtalan lélek. Ezt hogyan számolnád ki.
Sehogyan.
Nem ismered a képletet. Ha lett volna is ilyen lecke, nem tanították.
Ezt sem.
Figyelni kell. Látod, mi van, amúgy is.
Mi történik.
Valami.
Lehet, véletlen, ez a Játékszín következő előadása, Füst Milánhoz jó volt. És ide is illik.
Nem idegen, újra értelmezi a teret.
Kapu, diadalív alja, természetből vett oszlop.
Az égig érő fa, legyalulva.
Végül, lényegtelen.
Észre véteti magát, mint az azért nem egészen nyilvánvaló összefüggés.
Áll a mennyet tartó két gerenda között, kortalan. Halkan olvas.
Figyelmet követelő hang.
"Milyen csend lett hirtelen", kezdődhetne ezzel, mint színházi premier, amikor végre tényleg milyen hatalmas csönd lesz.
Nem ezzel kezdődik, nem lesz csend hirtelen, mocorgás van, fészkelődés. Köhécselés van.
A belehelyezkedés neszezése.
Jól van ez így, érzed, tekintélyen kívüli terep, elbeszélő és elbeszélése dolgoznak a figyelemért. Visznek a mondatok, nincs eleje és vége, önkényes, hol kezdődik, hol és merre tart - valahol vagy, velük vagy. Egyre beljebb.
Túl sok, ezt érzed. Hatalmas anyag. Ezt érzed. Nem fullaszt, ezt érzed. Mint amikor ablakot nyitnak, jön be a levegő, utcazaj, zörgés, elkalandozó beszéd.
Akarod-e ilyen részletekig ismerni ezt a történetet. Akarod-e, hogy ennyire közöd legyen valakihez, valamihez.
Nevetsz, ahol feltárul a humora. Magába zár a csendje, ha belesüppedsz, amit ismerősként azonosítasz. Jellemző fordulatokat, a viselkedés mintáit. Ahol lehetne a te életed is akár, vagy valami abból, ami az életedre rakódik, és most valahogy megláttad, hogy ott van, létező, a kor miatt, vagy az életben szükségszerű azonosságként - nem lehetünk annyifélék, az emberi természet nem ismeri a végtelent, a végesből tájékozódik és választ, variál, ha enged az ösztönnek, talán akkor is. Nem figyelhetünk tehát a különbözés késztetéseire, ha vannak egyáltalán ilyen késztetéseink a sorsban.
Olvas, a saját könyvéből, a tekintete kíséri a saját mondatait, van, hogy a hang pillanatra elbizonytalanodik, mire megtalálja a hangsúlyt, úgy is jó lenne, de nem lehet pontatlan, nem feleselhet az író szándékával, a saját szándékával tehát, ahogyan rögzítette, nem teheti ki az értelmezésnek.
Mondja is, a rokont, beleszövi az ötvenes évek kiadói szerkesztőit, hogyan íratták át egy élet regényét, hogyan engedett a szerző, hogyan változott a kényelmetlen egyedi vállalható általánosra. És érteni véled a makacs ragaszkodást a tényekhez, hogy a leírás miért nem lehet nagyvonalú, lehetne, de miért nem az mégsem.
Nádas Péter olvas. Saját könyv. Világló részletek.

Bujdos Attila


Fotó: Nádas Péter Facebook-oldala

Nádas Péter a Műút és a Miskolci Nemzeti Színház rendezvényén olvasott fel Világló részletek című művéből

Hosszúra nyúlik a pillanat, a tétovaságra esik a hangsúly, a sok biztos akarásban a megtorpanásra. Mintha minden csak azt szolgálná, hogy a legvége elmesélhetővé váljon, ez a sokféleképp megélhető csend, a szemérmesnek mutatkozó bizonytalankodás. Hiába választ a szív, hiába az egymásnak rendelés megszenvedettsége, a másikért vállalt pokoljárás - az egymásra találás megadatottsága, a „mindörökre” kimondása és megélése között ott a határ.

Kell, hogy lásd: átlépni a boldogságba sem egyszerű.

Ülnek ketten Szőcs Artur színpadán, Csongor és Tünde, Bodoky Márk és Prohászka Fanni - megejtően fiatalok és szép emberek, én a tiéd, te az enyém, a sors is jóváhagyta, ám legyen – miért hát, hogy haboznak egymásra nézni, megérinteni a másikat.

Megtehetnék. Nem teszik.

Kell még egy kis idő.

A kéz megáll a levegőben, visszavesz a mozdulatból, újra és újra megpróbál úrrá lenni a tehetetlenségi erőn. Nem a fizika törvénye ez. Talán a léleké - megható, szinte szentimentális kép.

Mire kell még ez az alig is mérhető saját idő, mielőtt minden egybeolvadna a közös idejükben.

Jó nézni, kivárni, hogy mi lesz, visszagondolni a tétova pillanatra, megvolt-e, vagy volt-e legalább valami hasonló élmény és tapasztalat.

Jövőre gondolás, a közös élet birtokbavétele előtt.

Jó lesz. Nem lesz jó. Hogyan lesz jó.

Meddig látható be a jövő, elhatolhat-e a gondolat a legeleje előtt, egészen a legvégéig, amikor minden elmúlik majd, nem lesz más, csak az átélni lehetetlen, mindent lezáró semmi. Hogy mi történik addig, készen állsz-e rá, bármi legyen is, ami eljön - amit viszel magaddal, és ami visz magával, sodor. Ha nem tudható is, legalább elképzelhető-e a legelején a néhány év múlva hajnali megébredés, az ágy túloldaláról a békés szuszogás hangja, az elfogadás, a természetes, magyarázatot nem igénylő érzés, hogy jól van ez így, lenni és itt lenni, vele, a legjobb, ami csak történhet. A rád törő kétség, elég jó vagy-e, hogy ne azt érezze: a téged választása megfosztotta valamitől, ami sokkal inkább ő lett volna.

Mond így kérlek: lehetett volna.

Elképzeled-e a pillanatot, amikor ő is megébred, éppen szomorúan, és nem akar szólni róla, és nem tudod, mire gondolj majd, oka vagy-e, vagy csak rossz, és rosszkor félbeszakadt álom szegi kedvét. Benne voltál, nem voltál benne.

Elképzeled-e, hogy mindvégig marad valamennyi áthatolhatatlan távolság, amiről nem beszélsz, és nem beszél, mert lehetetlen. Talán lehetetlen. Talán belegondolni is lehetetlen, hiába vagy már benne.

Talán így kell lennie, múlik az idő, ez bizonyosság, dolgozik rajta és rajtad, egyszer vége lesz ennek az egésznek, ránézel lopva, rád néz lopva, emeled a kezed, és hozzáérsz.

Megérintik egymást.

Minden rendben van. Minden rendben lesz.

Bujdos Attila

A Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című drámai költeményéből született előadás jelenetében Prohászka Fanni és Bodoky Márk látható. A fotót Éder Vera készítette. 

Nagyapa alszik, alkarjával takarja a szemét. Órája a falon, szögre akasztva.

Felakasztja. A szeméhez emeli az alkarját. És, már alszik.

Ennyi.

Kevesebb idő, mint ahogyan most elmesélem.

Vagy talán pont annyi.

Nézem, ahogyan alszik, kipróbálom, nekem mennyi idő lenne. Nincs órám. Nincs másik szög. Ha lenne órám, hová akasztanám. A fal ezen az oldalon üres. Emelem a karom, túl rövid, fáj a vállam, kényelmetlen a póz. Nem enged annyit az izület, hogy kényelmes legyen. Vagy természetes. Az alkar nem pontosan takar.

Emlékszem, látom a fényt beszűrődni.

Nem tudok elaludni.

Délután van. Arra gondolok, miattam alszik. Ne egyedül küszködjek az elalvással.

Nem tudom, mire gondoljak, miért.

Honnan tudom, hogy alszik.

Fekszem mellette, a falusi tiszta szobájukban, az arcunk egy magasságban. Idegen ember.

A nagyapám.

Ritkán látom, talán még majd egyszer, a nyakán lecsúszó kötéssel, vékony férfi, bejön a konyhánkba, túl van a műtéten. Nyelőcsőrák. Meg fog halni. Látom, ahogy áll a konyhánkban, a fali csapból iszik, a tenyeréből. Nem kér poharat. Mond valamit, beszél a mamival. Nem jön beljebb. Jobbra nyílik a szoba, abból a másik szoba, nyáron is hideg, hajópadlós. Nem használjuk. A konyhában szoktunk leülni. Van tornác, ott szinte soha.

Nyár van, nagyapa benézett. Jött, hogy lásson minket, azért. Erre járt, dolga volt, azt hiszem, a kórházban. A kórházban lehetett dolga. A kötés miatt gondolom?

Mesélem az édesanyámnak.

Nem emlékszik, hogy volt ilyen. Hogy lett volna.

Nem lehetett pedig ilyen túl gyakran. Megműtötték, szenvedett, meghalt. Nem láttuk többé.

Véget ért a közös időnk.

Nem emlékszem az arcára. A fényképet látom, a falunkon, többedmagával áll, és tudom, hogy melyik. Hogy melyik volt.

Nincs kép róla, ahogy alszik mellettem. Az unokája mellett. Borostás. Nincs borostája. Nem emlékszem a borostájára. Kellett, hogy legyen. Valamennyi. Délutánra valamennyit nő a férfiszakáll. Megengedi a képzeletem, hogy volt borostája.

Mennyire konkrét a képzeletem. Mennyire közelíthet az emlékezet, egyetlen ember arcára. Mennyire olvad bele sok öreg férfiarc, amit valaha láttam, ebbe az egyetlen férfiarcba, amire emlékezni próbálok.

Ruhában alszik. Nem emlékszem az illatára. Általában sem emlékszem az illatokra.

Régen volt.

Milyen illatok lehettek ötven éve.

Egy Wartburg szagára emlékszem. Az akkori benzinére.

Ha ma lenne ez, készítenék képet róla: alszik, kinyújtott testtel, ellazulva.

Nem fájt a válla?

Lenne egy képem erről.

Nincs ez a képem erről.

Ez a képem róla, ahogyan most mesélem.

Mennyit tudok elmesélni erről.

Teljesen pontatlan, mint a legtöbb benyomás.

Akkor mégis, miért.

Tudom, mennyire érzelmes, de nem érdekel. Gyakran elérzékenyülök, de nem érdekel. Látni kellene, ahogyan ezt írom, mosolygok: mennyire szimpla. Mennyire nem bánom. Ezt most el akartam mondani, van valaki, akinek volt egy nagyapja. Valójában kettő volt, igazságtalan és valamennyire bánt is, hogy csak az egyikről beszélek.   

Álmomban jutott az eszembe, hajnal volt, és akkor. Támolyogtam félálomban a mosdóba, kezdett kihűlni a ház, nem is rá gondoltam, hanem a képekre, amiket mostanában készítek, lényegében ösztönösen. Miért nem emberekről készítem.

Mennyi az emberekről el nem készült képem. Mennyi lehetett volna fontos, ha elkészül. Igazán. Kinek számítana, ha készült volna.

Az alvó nagyapámról. Például.

Aludtam tovább, és erről szólt az álmom, nyugtalan volt, nem a mulasztás miatt, nem is lett volna mivel fotóznom, gyerek voltam még. Akkor nem fotóztak a gyerekek.

A korai hatvanas évekről beszélek.

Azt hiszem.

Nem tudom, lefotóznám-e, ha ez ma lenne.

Nem ma van.

Ma ez: már nincs.

És mégis: van. Legalább ennyi kis töredék.

Arra gondolok, akarhatta-e, hogy emlékezzek rá. Gondolt-e úgy a nélküle való világra, hogy mi maradjon meg belőle. Hogy lesz-e, aki legalább ennyit elmesél. Meglepődne-e, miért alvó ember képében jön elő. Honnan is tudnám.

Bujdos Attila

A kép John Singer Sargent (1856–1925) rajza 

Csak azt akarom elmesélni még, azt az élményt, ahogyan megyek a főutcán, jut még valamennyi bágyadt napfény az égről, ezen az órán képes bevilágítani ide, az emeletes polgárházak közé, meleget nem ad már ugyan, de jelentéktelen részletté fokozza a hőmérsékletet, nem számít, most, hogy ezt mondom, tudom is, hogy tényleg nem számít, csak a menés, otthonról munkába, van még ilyenkor lendület a haladásban, energia a haladó testben, nem kellene arra gondolni, hogyan enyészik majd el percről percre az az energia, hová tűnik, mibe költözik, miben ölt testet, ha testet ölt, nem kell keresni a megfelelő vektorokat, amelyek között úgy magyarázható el ez az energiaátadás, ez a napi gyakorlat, hogy értelmet nyert, hogy miért volt talán hasznos és esetleg még jó is élni, az egyszerű érzésből, hogy valami jó, mint ahogy jó menni a nap mélye felé, míg el nem nyel, míg ki nem bukkanok belőle valahol máshol, hogyan születik meg a töprengés, mi lett ez az egész végül, lett-e különbség tegnap és ma között, mostanra, ahogy végiggondolom, lett-e, belemosódik ez az egész élet valami hosszabb időfolyamba, eltűnik az időben, bármi is az idő, látható, láthatatlan, vagy belesimul, simulni, mennyire emberi szó, mintha része akarna lenni a simuló valaminek, de nem az, van ő és van, amibe simul, alkalmi az összekapcsolódásuk, megőrzik a körvonalaikat, és azon belül is mindent, nem szükségszerű, hogy bármelyik eltűnjék, hogy egymás rovására létezzenek, és menés közben látni, hogy tele az utca menéssel, van ez a lüktetésként leírható mozgása a belvárosnak, teszvesz, működik, és már majdnem a lábasháznál szembejön valaki, tudom róla, hogy brüsszeli ember, figyelem a változást, hogy mennyit haladt előre az életében, amióta nem láttam, azt mondanám, boldog, de legalábbis elégedett, egyben van az élete, könnyű kabátot visel, egyszerű mintázattal, nem látszik tömegárúnak az a könnyű kabát, itt nem annak látszik, nem nehéz elhinni, hogy ott sem, ahonnan vette, és a néhány lépés alatt, míg közelítjük egymást, magába szívja az őszi fényt, magába az utca színeit az a kabát, ragyog, akár egy jelenés, annyira nem ideillő, hogy az utcából eltűnnek a színek, ahogyan a vér futna ki az arcból valami szörnyű felismeréstől, belesápadnak a házak, nem bírom nézni azt a kabátot, ahogyan ragyog, de miért mondom ezt, ha ez így nem pontos, mert nézem, vonzza a tekintetet, nem engedi míg el nem tűnik a látómezőből, el a látás perifériájáról, kiesik a képből, ahogyan az ember továbblép a csinos kabátjában, megy a dolga felé, bármi legyen a dolga, bárhol, és ahogyan továbblép, új embereket fog be a látómező, figyelem a falakat, a szürke árnyalatait, a foltos díszburkolatot, hiába mosták magas nyomású vízsugarakkal nyáron, nyomot hagyott a kövön annyi minden, a használat, eleszi magát a város, ebben a csoszogásban, ott maradt a nyoma, körülvesz a színtelen város, az élet máshol van, ezt üzeni, rám tör, hogy mit keresik én itt, és velem marad a nyugtalan érzés, megtapad a kérdés, az én kérdésem, rám vonatkozik, mindig is rám vonatkozik, amióta csak feleszméltem, hiába voltak, vannak és lesznek válaszaim, mert tudom, hogy lesznek is, amíg csak itt vagyok, amíg csak visz a lábam

Bujdos Attila

A kép Cy Twombly festménye, vászon, olaj, kréta, 1969

Van-e még a szívünkben szeretet. Ezt kérdezi a rádió.

Lehet szavazni, huszonhárom százalék nem, hetvenhét százalék igen.

Elég sok.

Mi van, ha nincs a szívünkben szeretet? Mi van benne a szívben akkor.

Mi van, ha van.

Most, amikor végre tudunk valamit, lett-e következménye ennek a magabiztos állításnak. Jobb hely lett a világ? Mit érzünk? Érezzük-e az elégedettséget.

Ennyi ember nem tévedhet. Hát, nyilván. Eldönthet egy eldöntendő kérdést.

És akkor ez: eldőlt?

Ne legyen kétségünk, hogy meg is adhat valamit, hogy valami: legyen?

Mi van, ha ez az egész: tévedés? Mint amikor azt mondjuk, amit hiszünk, bár azt kérdezték, mit tudunk.

Mi a bizonyosságunk igenre, nemre?

Beleláthat-e mindenki, a mindenki szívébe?

És nézve a valamit, a mindenki szívét, lesz, aki semmit nem lát. Azt mondja, a helyes válasz a nem. Nincs abban semmi. Nincs a szívünkben szeretet. Látom, hogy nincs. A nincset látom. A leírhatatlant. Beleborzad ebbe a semmibe, ahogyan kimondja, hogy: nincs. Nincs a szívünkben szeretet. Csillagok tűntek itt el, világok omlottak össze itt ebben a roppant fekete lyukban. Rosszul van összerakva a mindenség.

Más meg azt mondja arra, amit lát, ha látja, a helyes válasz az igen. Szívünkben ott a szeretet.

Képzeljük ezt el, a világ sok embert, ahogyan néznek valamit, egyetlen pontra rögzült tekintettel, egyetlen válaszra koncentrálva.

Tétes helyzet, mi múlik azon.

Nyilván nem ugyanazt nézi mind, ilyen nincs.

Szívben nem közösködünk.  

Mindenkinek a maga szíve. Legyen elég. Tehernek, feladatnak, élménynek.

Honnan tudja azt az ember, mi van a másik szívében. Vagy, hogy érje csak be azzal: a sajátjában mi van.

Ha nem szólít meg a rádió, mikor kérdezte volna ugyanezt? Mikor jutott volna eszébe ilyet kérdezni.

Kellene legyen, mondjuk, ilyen tudása. Naprakész. Kellene az örök élveboncolás, a befelé figyelés, az önvizsgálat, mi lakozik benne: el nem múló büszkeség, önbecsülés, felragyog-e még a szíve a bensőjét figyelő monitoron, felfedezhető a mennyiség, amikor szinte észrevehetetlen is, hogy van benne szeretet, vagy csak valami rideg kődarab kering abban a sötét belső űrben.

Mióta is.

És ha mégis szív az, ami ott látható, mi van benne.

Ma jó vagyok, boldogság jár át, viszem magammal mindenhová ezt az érzést, melegséget szerte a világban. Ez emeli szavaim a mondanivaló rangjára, figyelemre érdemesít. Ettől gyengéd és bársonyos a hangom, tiszta és félelem nélküli a tekintetem. Ha ma kérdezné a rádió, van-e még szeretet ennek az embernek a szívében, hibátlanul tudnám rá a választ. Mert tudom. 

Ma üres a szívem, nyirkos odú, megfáradt minden dobbanása, hagyjuk, nem akarok beszélni sem róla.

Kit érdekel, különben is.

Mennyire életszerű erről beszélni? Vagy időszerű. Ki kérdez ilyet ha nem is örökké, de legalább akár csak egyszer is: van-e még a szívedben szeretet. Van, nincs, sosem is volt – mit lehet erre mondani. Miért érdekel, segítesz-e, ha most nincs, de szeretném, hogy legyen. Akarod-e, hogy a tiédben is legyen, csak mert az enyémben van, mert ezzel élek.

Változtat-e valamin. Rajtad, rajtam.

Mi függ ettől a választól, hogy helyes legyen. Semmi? Minden? Legalább egy igaz, és érzelmes pillanat?

Bujdos Attila


Kép: Thomas Eakins: The Agnew Clinic (1889), olaj, vászon

Sóhajok az utolsó sorban, mégis van levegő, néha elfogy, olyannak tűnik, hogy nincs, de van, beszívod, be tudod szívni, egy bizonyíték a létezésre, hogy ez: van, és benne: vagy, egészen sűrű levegő, kifújod, lélegzettel telik a szobányi színház. Minden nehéz, érezni a súlyt, nem közhelysúly, nem szófordulat: élmény. Lenyom, úgy tart. Lélek és fizika.

Teher.

Brechtet játszik a K2.

Mielőtt az éj leszáll.

Egyszerű, szép, tiszta. Sodor magával.

Tud sodorni.

Megrendít.

Miért rendít meg.

Felülről nézed pedig, felülről van nézve, Pallagi Melitta valami fal előtt, Szecsuánban, Budapesten, a Ráday utcában, bárhol, mindenhol. Sen Te, vagy Sui Ta, kellene tudni, épp melyik. A jó ember, vagy a másik, a fölöttes én, a bajtól védő önkontroll. Az ösztön, vagy a viselkedés. Vagy mind a kettő, épp most rontotta el a világ, úgy, ahogy van, nem engedte, hogy saját sorsa legyen, elveszett valahol, itt előtted veszett el, lett ez a nagy vesztesége az életének.

Az életnek.

Mondja a valamit a valami fal előtt Pallagi Melitta, benne a valami szerepben, azt érzed, hogy kívüle is mondja, saját hangon, bánat, és csalódás, és sajnálat, és számonkérés hangján. Akart valamit, olyannak lenni akart, amilyen, végül: megoldatlanul, előtte is fal, nem látod, de tudod, ott kell lennie, nem megy át rajta, ez most olyan, amikor képtelenség átmenni rajta.

Szép hangja van, őszinte minden rezdüléshez, kis remegésekkel előtörő, emberi hang, érzed a könnyeket a torkában.

Érzed a torkodban.

Sírni való.

A minta a létezésben, hogy mindig ugyanaz lenne, amikor jön valaki, belép, hogy azon túl ott legyen, tessék világ, itt van, itt vagyok, igaz ember, nem látni a számítást, hihetően nincs is, és kiszorul belőle a legtöbb jó, és akkor a kicsi, ami marad, ha marad, nevezhető-e még jónak. Apránként, észrevétlenül telik meg az ember valami mással, vagy benne ugyan a változásban, mégis észrevéve, felfigyelve a sok kis engedményre, amit tesz az életnek, vagy kinek teszi és miért, hogy nem bírja azt mondani, nem. Nem enged. A kétely halk szavú, ez még ő, na és ez még, és ez? És még ez is ő?

Hogy kell-e és lehetséges-e megúszni a változást.

És végül kin múlik, hogy mi lesz.

Jönnek mindig új emberek, őszinték is, jók is, a számukra adott időt kitöltő méltó élet vágyával és talán reményével, hogy sikerül, nekik sikerül, ami másnak nem. Valamilyenek. Nyitottak például. Számít, hogy ilyenek, nem gondolnak falra, nem jobban, mint egy bármilyen másik lehetőségre. Ezzel jár, hogy vannak és lesznek falak, majd ha ott lesznek, elég akkor belegondolni, de tényleg elég-e akkor, nem is mindig látszik, hogy ott van a fal, de ha figyeled, ami történik, tudod, ott kell lennie. Mert nem mennek át rajta. Ez most olyan, amikor képtelenség átmenni rajta. És jelentőséget nyer, hogy: már, vagy még.

Kihez beszél ez a színész, kihez a K2 – nem ezt akarják, nem belegabalyodni az életbe, ha úgy lesz, nem elromlani, nem rosszul kijönni semmilyen változásból. Ezt nem akarhatják, és nézed felülről, valamelyik sorból, az utolsóból, torkodban a könnyekkel. Ezt már te gondolod. Jó lenne.

Bujdos Attila 

Arra visz az utam, át a belvároson.

Naponta látni az épületet, ablakaiban a sárga táblákkal. A fürdő után Kossuth szobra nyújtott karral néhány lépésig még beleér a képbe. Aztán mind kivehetőbbek az ablaktáblákra írt nevek.

Híres magyar festők nevei.

Minek írták oda.

A ház tömbje a főutca felől vonja magára a tekintetet, nem enged másfelé nézni, kitölti a látómezőt. Itt vagyok, láss.

És akkor látod.

Eléggé nagy.

Eléggé rosszul néz ki.

Rom, a csupasz tetőlécek rácsán át az égre figyelő padlással.

Plusz holt festők nevei.

Feladvány.

Mi a kapcsolat.

Nyilván semmi, írhattak volna bármit, csellistát, költőt, építészt, börtönőrt, kontírozó könyvelőt, azon is éppúgy tűnődne az ember, az összefüggésen, hogy ez mi ez. Míg eloldalaz a színház felé, kitölti azt a néhány percét. Dolgozik az agy.

Üresjárat.

Egybemosódik az idő. Tudod persze, hogy ma: ma van, de lehetne tegnap. Lehetne: hetekkel ezelőtt. Az időtlenség érzése elbírná még azt a bizonyosságot is, hogy már holnap van. És még mindig ez van.

Pont, ahogyan élünk – elnyújtott vonal, kis rész a semmiből a semmi felé.

Mindig most van.

Mondanád, szellemtanya, nem mondod, az azért erős múltat feltételező állítás lenne, érdemesség a kísértéshez, van miért visszajárni, a huzatos házba.

De, nem látszik a múlt. Mint amikor valami elveszíti az egész történetét, már lényegtelen, hogy mi volt, amíg az volt, ami, szálló, bálterem, homlokzat a gesztenyefás kerthelyiséghez, barokkos filmszínház, éjszakai bár, márványlépcső régvolt élmények felé, fel a magasba, bármi, a ház még most is ott áll, látni, hogy van, csak már nem tudni, mi végre.

Nincs közöd hozzá, nem tud közöd lenni, legfeljebb a megszokás, hogy belé ütközöl, az nagyon is létező, lehetetlen túllépni rajta.

Erős düledék, a festőnevek adta jelleggel. Lista az ablakokban, maradandó életművet alkotott emberekről, széppé kellene tenniük valamit, mássá, mint aminek látszik: elhagyott háznak, ahogyan közömbösen várja, lesz-e, aki birokra kel az érdekében az enyészettel.

Mit hitelesít a hiteles emberek neve.

Nyilván semmit.

Ennek itt, hogyan is lehetne a védjegye.

Mesélem gyakran, ahogy napra nap megakadok itt, tű a lemez barázdáiban, kiteszem a jelentőségteljes hangsúlyokat, már tudom, hová kell, hol lassítsak az elbeszélés tempóján, mikor van ideje hallgatni, éppen egy picivel hosszabban, mint amikor a megfelelő szót keresném a következő fordulathoz, persze tudom, mi következik, mindennek megvan a pontos helye ebben a mesében, és a mesélés gyakran fontosabbnak is látszik, mint ami köré tekerednek a mondataim.

Nézek, és visszanéznek, csodálkozva, rendes emberek tiszta tekintete, késztetést éreznek elmondani, kiállítást hirdetett a sok, sárgára írt festőnév, van magyarázat, ha nem tudnám, egy kiállítás a nemcsak kézenfekvő, de elfogadható magyarázat, igaz, az nincs odaírva. Ha a Holdról jöttem volna, mint ahogyan kinézek az aprólékos részletekig színezett hülye kis történetemmel erről az abszurdról, honnan is tudnám, azt is, hogy bezárt a kiállítás, csak a nevek maradtak, a kérdéssel, hogy minek.

Bujdos Attila