Csak azt akarom elmesélni még, azt az élményt, ahogyan megyek a főutcán, jut még valamennyi bágyadt napfény az égről, ezen az órán képes bevilágítani ide, az emeletes polgárházak közé, meleget nem ad már ugyan, de jelentéktelen részletté fokozza a hőmérsékletet, nem számít, most, hogy ezt mondom, tudom is, hogy tényleg nem számít, csak a menés, otthonról munkába, van még ilyenkor lendület a haladásban, energia a haladó testben, nem kellene arra gondolni, hogyan enyészik majd el percről percre az az energia, hová tűnik, mibe költözik, miben ölt testet, ha testet ölt, nem kell keresni a megfelelő vektorokat, amelyek között úgy magyarázható el ez az energiaátadás, ez a napi gyakorlat, hogy értelmet nyert, hogy miért volt talán hasznos és esetleg még jó is élni, az egyszerű érzésből, hogy valami jó, mint ahogy jó menni a nap mélye felé, míg el nem nyel, míg ki nem bukkanok belőle valahol máshol, hogyan születik meg a töprengés, mi lett ez az egész végül, lett-e különbség tegnap és ma között, mostanra, ahogy végiggondolom, lett-e, belemosódik ez az egész élet valami hosszabb időfolyamba, eltűnik az időben, bármi is az idő, látható, láthatatlan, vagy belesimul, simulni, mennyire emberi szó, mintha része akarna lenni a simuló valaminek, de nem az, van ő és van, amibe simul, alkalmi az összekapcsolódásuk, megőrzik a körvonalaikat, és azon belül is mindent, nem szükségszerű, hogy bármelyik eltűnjék, hogy egymás rovására létezzenek, és menés közben látni, hogy tele az utca menéssel, van ez a lüktetésként leírható mozgása a belvárosnak, teszvesz, működik, és már majdnem a lábasháznál szembejön valaki, tudom róla, hogy brüsszeli ember, figyelem a változást, hogy mennyit haladt előre az életében, amióta nem láttam, azt mondanám, boldog, de legalábbis elégedett, egyben van az élete, könnyű kabátot visel, egyszerű mintázattal, nem látszik tömegárúnak az a könnyű kabát, itt nem annak látszik, nem nehéz elhinni, hogy ott sem, ahonnan vette, és a néhány lépés alatt, míg közelítjük egymást, magába szívja az őszi fényt, magába az utca színeit az a kabát, ragyog, akár egy jelenés, annyira nem ideillő, hogy az utcából eltűnnek a színek, ahogyan a vér futna ki az arcból valami szörnyű felismeréstől, belesápadnak a házak, nem bírom nézni azt a kabátot, ahogyan ragyog, de miért mondom ezt, ha ez így nem pontos, mert nézem, vonzza a tekintetet, nem engedi míg el nem tűnik a látómezőből, el a látás perifériájáról, kiesik a képből, ahogyan az ember továbblép a csinos kabátjában, megy a dolga felé, bármi legyen a dolga, bárhol, és ahogyan továbblép, új embereket fog be a látómező, figyelem a falakat, a szürke árnyalatait, a foltos díszburkolatot, hiába mosták magas nyomású vízsugarakkal nyáron, nyomot hagyott a kövön annyi minden, a használat, eleszi magát a város, ebben a csoszogásban, ott maradt a nyoma, körülvesz a színtelen város, az élet máshol van, ezt üzeni, rám tör, hogy mit keresik én itt, és velem marad a nyugtalan érzés, megtapad a kérdés, az én kérdésem, rám vonatkozik, mindig is rám vonatkozik, amióta csak feleszméltem, hiába voltak, vannak és lesznek válaszaim, mert tudom, hogy lesznek is, amíg csak itt vagyok, amíg csak visz a lábam

Bujdos Attila

A kép Cy Twombly festménye, vászon, olaj, kréta, 1969