Arra visz az utam, át a belvároson.

Naponta látni az épületet, ablakaiban a sárga táblákkal. A fürdő után Kossuth szobra nyújtott karral néhány lépésig még beleér a képbe. Aztán mind kivehetőbbek az ablaktáblákra írt nevek.

Híres magyar festők nevei.

Minek írták oda.

A ház tömbje a főutca felől vonja magára a tekintetet, nem enged másfelé nézni, kitölti a látómezőt. Itt vagyok, láss.

És akkor látod.

Eléggé nagy.

Eléggé rosszul néz ki.

Rom, a csupasz tetőlécek rácsán át az égre figyelő padlással.

Plusz holt festők nevei.

Feladvány.

Mi a kapcsolat.

Nyilván semmi, írhattak volna bármit, csellistát, költőt, építészt, börtönőrt, kontírozó könyvelőt, azon is éppúgy tűnődne az ember, az összefüggésen, hogy ez mi ez. Míg eloldalaz a színház felé, kitölti azt a néhány percét. Dolgozik az agy.

Üresjárat.

Egybemosódik az idő. Tudod persze, hogy ma: ma van, de lehetne tegnap. Lehetne: hetekkel ezelőtt. Az időtlenség érzése elbírná még azt a bizonyosságot is, hogy már holnap van. És még mindig ez van.

Pont, ahogyan élünk – elnyújtott vonal, kis rész a semmiből a semmi felé.

Mindig most van.

Mondanád, szellemtanya, nem mondod, az azért erős múltat feltételező állítás lenne, érdemesség a kísértéshez, van miért visszajárni, a huzatos házba.

De, nem látszik a múlt. Mint amikor valami elveszíti az egész történetét, már lényegtelen, hogy mi volt, amíg az volt, ami, szálló, bálterem, homlokzat a gesztenyefás kerthelyiséghez, barokkos filmszínház, éjszakai bár, márványlépcső régvolt élmények felé, fel a magasba, bármi, a ház még most is ott áll, látni, hogy van, csak már nem tudni, mi végre.

Nincs közöd hozzá, nem tud közöd lenni, legfeljebb a megszokás, hogy belé ütközöl, az nagyon is létező, lehetetlen túllépni rajta.

Erős düledék, a festőnevek adta jelleggel. Lista az ablakokban, maradandó életművet alkotott emberekről, széppé kellene tenniük valamit, mássá, mint aminek látszik: elhagyott háznak, ahogyan közömbösen várja, lesz-e, aki birokra kel az érdekében az enyészettel.

Mit hitelesít a hiteles emberek neve.

Nyilván semmit.

Ennek itt, hogyan is lehetne a védjegye.

Mesélem gyakran, ahogy napra nap megakadok itt, tű a lemez barázdáiban, kiteszem a jelentőségteljes hangsúlyokat, már tudom, hová kell, hol lassítsak az elbeszélés tempóján, mikor van ideje hallgatni, éppen egy picivel hosszabban, mint amikor a megfelelő szót keresném a következő fordulathoz, persze tudom, mi következik, mindennek megvan a pontos helye ebben a mesében, és a mesélés gyakran fontosabbnak is látszik, mint ami köré tekerednek a mondataim.

Nézek, és visszanéznek, csodálkozva, rendes emberek tiszta tekintete, késztetést éreznek elmondani, kiállítást hirdetett a sok, sárgára írt festőnév, van magyarázat, ha nem tudnám, egy kiállítás a nemcsak kézenfekvő, de elfogadható magyarázat, igaz, az nincs odaírva. Ha a Holdról jöttem volna, mint ahogyan kinézek az aprólékos részletekig színezett hülye kis történetemmel erről az abszurdról, honnan is tudnám, azt is, hogy bezárt a kiállítás, csak a nevek maradtak, a kérdéssel, hogy minek.

Bujdos Attila