Áll a Boldogtalanok díszletében. A rá vetülő fénykörön túl két, égre meredő kezeletlen gerenda tűnik a megfoghatatlan valamibe, mint ha nem is lenne ott mennyezet. Mint ha nem állná útját semmi.
Mint ha magát a mennyet készülnének megtartani a gerendák.
Az lenne a dolguk.
Le ne szakadjon.
Mit bír a szerkezet, a konstrukció a nem kalkulálható világban - mikor és mennyi teher alatt roppan össze majd a boldogtalan lélek. Ezt hogyan számolnád ki.
Sehogyan.
Nem ismered a képletet. Ha lett volna is ilyen lecke, nem tanították.
Ezt sem.
Figyelni kell. Látod, mi van, amúgy is.
Mi történik.
Valami.
Lehet, véletlen, ez a Játékszín következő előadása, Füst Milánhoz jó volt. És ide is illik.
Nem idegen, újra értelmezi a teret.
Kapu, diadalív alja, természetből vett oszlop.
Az égig érő fa, legyalulva.
Végül, lényegtelen.
Észre véteti magát, mint az azért nem egészen nyilvánvaló összefüggés.
Áll a mennyet tartó két gerenda között, kortalan. Halkan olvas.
Figyelmet követelő hang.
"Milyen csend lett hirtelen", kezdődhetne ezzel, mint színházi premier, amikor végre tényleg milyen hatalmas csönd lesz.
Nem ezzel kezdődik, nem lesz csend hirtelen, mocorgás van, fészkelődés. Köhécselés van.
A belehelyezkedés neszezése.
Jól van ez így, érzed, tekintélyen kívüli terep, elbeszélő és elbeszélése dolgoznak a figyelemért. Visznek a mondatok, nincs eleje és vége, önkényes, hol kezdődik, hol és merre tart - valahol vagy, velük vagy. Egyre beljebb.
Túl sok, ezt érzed. Hatalmas anyag. Ezt érzed. Nem fullaszt, ezt érzed. Mint amikor ablakot nyitnak, jön be a levegő, utcazaj, zörgés, elkalandozó beszéd.
Akarod-e ilyen részletekig ismerni ezt a történetet. Akarod-e, hogy ennyire közöd legyen valakihez, valamihez.
Nevetsz, ahol feltárul a humora. Magába zár a csendje, ha belesüppedsz, amit ismerősként azonosítasz. Jellemző fordulatokat, a viselkedés mintáit. Ahol lehetne a te életed is akár, vagy valami abból, ami az életedre rakódik, és most valahogy megláttad, hogy ott van, létező, a kor miatt, vagy az életben szükségszerű azonosságként - nem lehetünk annyifélék, az emberi természet nem ismeri a végtelent, a végesből tájékozódik és választ, variál, ha enged az ösztönnek, talán akkor is. Nem figyelhetünk tehát a különbözés késztetéseire, ha vannak egyáltalán ilyen késztetéseink a sorsban.
Olvas, a saját könyvéből, a tekintete kíséri a saját mondatait, van, hogy a hang pillanatra elbizonytalanodik, mire megtalálja a hangsúlyt, úgy is jó lenne, de nem lehet pontatlan, nem feleselhet az író szándékával, a saját szándékával tehát, ahogyan rögzítette, nem teheti ki az értelmezésnek.
Mondja is, a rokont, beleszövi az ötvenes évek kiadói szerkesztőit, hogyan íratták át egy élet regényét, hogyan engedett a szerző, hogyan változott a kényelmetlen egyedi vállalható általánosra. És érteni véled a makacs ragaszkodást a tényekhez, hogy a leírás miért nem lehet nagyvonalú, lehetne, de miért nem az mégsem.
Nádas Péter olvas. Saját könyv. Világló részletek.

Bujdos Attila


Fotó: Nádas Péter Facebook-oldala

Nádas Péter a Műút és a Miskolci Nemzeti Színház rendezvényén olvasott fel Világló részletek című művéből