Furmann Imre 2005-ben, Bujdos Tibor felvétele

A köztesség jellemzi a korai Furmann Imre-verseket: a népi és az urbánus hagyományok is felismerhetőek ezekben. Ha valakit szólít a versekben, inkább a népi írónemzedéket: Püski Sándort, Gál Sándort. Hogyan emlékszik: melyek voltak az első hatások, amelyeket tudatosan engedett be a költői világába?

Nem hiszek az irodalom népi-urbánus feloszthatóságában. Mert ki nem népi? Hát az urbánus is az! Minden jó költő ott hordozza a verseiben az összes korábbi költőt, Balassi Bálinttól Zelk Zoltánig és Berda Józsefig – ők szintén hivatkozottak a korai verseimben, tehát ha úgy tetszik, az úgynevezett urbánusok is felbukkannak az alkotásaimban. Költői szárnypróbálgatásaimban sokat segített a kitűnő szerkesztő, Serfőző Simon, aki a vidék szülötte, és akinek a műveihez a vidék szolgáltatja ezerféle módon a témát. De a támogatása sem tett semmilyen áramlatba besorolhatóvá. A kezdő költőt különösen erősen körbeveszik, és fogva tartják más írónemzedékek munkái. Nehéz szabadulni. Ahogy nehéz szabadulni mindattól, amit megéltem. Az ember származása meghatározza, milyen lesz az irányultsága. Hogy mit hoz majd magával. Rám erőteljes hatást gyakorolt gyerekkorom vad és szabad világa. Vidéki fiú vagyok, Nyékládházán nevelkedtem. Innen jön a mondataim rendje is. Innen jönnek a szólásaim. Ez a világ köszön vissza a verseimben. Amikor tagadom, hogy bármiféle irányzatba besorolható lennék, már csak származásom okán is mondom: nem lehetek az. Egyik osztályhoz sem tartoztunk. Édesapám bányában dolgozott, de kavicsbányában. Ez mégsem olyan, mint ha azt mondanám: bányász volt. Tőlünk a rendszer nem vett el semmit. Igaz, nem is adott semmit. Nyékládháza ilyen értelemben is szürreális, szinte nem is valóságos hely az emlékezetemben: rengeteg mindenre emlékszem, rengeteg mindent láttam, hiszen a házunkkal szemben volt a kocsma, a piac, a vegyesbolt. A kertünk az iskoláig ért. Nyékládházáról 1945 után tudomásom szerint nem vittek el senkit, nem jelentették fel egymást az emberek. Biztosan lehetett volna ok erre is. Az egyik ember például, ha kapatosan tért haza a kocsmából, azt kiabálta, hogy „szarja le az isten olajfestékkel Amerikát” – hogy ennek mi az értelme, máig sem tudom. Volt, aki a disznóit válogatott rendszerellenes kifejezésekkel illette. Megint más, ha megkérdeztük, milyen a kerékpárja kormánya, azt felelte, sokkal jobb, mint a Kádár-kormány.

Miközben gyerekkora világát a pályáját meghatározó élményként hozza szóba, feltűnő: a verseiben megjelenő költő mintha felnőttként született volna. A társadalomról felelősséggel gondolkodni képes emberként lép elénk 1988-ban kiadott első kötetében, a Lendületlenülben. Szégyellni valónak, komolytalannak érezte volna a gyerekkori témákat?

Bizonyos élmények feldolgozásához, elmeséléséhez temérdek idő kell. Tapasztalat, bölcsesség. Rengeteg minden mostanra érett be ahhoz, hogy beszéljek róluk. Ma is úgy tartom, az embernek dolga van a világban: el kell mondania, amit csak ő mondhat el. Az élete nem választható el az alkotásaitól, a műveiben az a közeg jelenik meg, amelyben él. Nem véletlen, ha a korai verseim annyira komolynak hatnak: amikor írni kezdtem ezeket, nagyon erős volt bennem a megkésettség érzése, és az e miatti késztetés arra, hogy a fontos gondolatokat igen hamar megosszam másokkal. Nekünk évtizedek lemaradását kellett behoznunk.

Nekünk? A saját korosztálya megnevezése ez? Vagy mindazokat fedi, akikben kortársaiként, generációs élmények feletti késztetésként élt önhöz hasonlóan a megszólalás vágya?

Azt hiszem, igen: a korosztályomra vonatkozik. A generációra, amelyben nemcsak nekem volt ez az érzésem, hanem másoknak is. Későn indultunk. Aki cseppet is avantgárdnak, ellenzékinek tűnő volt, nem is jelent meg. Vagy virágnyelven, „szépen” kellett fogalmazni, hogy jelentsen bár igazat, de mégse lehessen belekötni. Ha bele lehetett kötni, akkor már nem is jelent meg általában. Itt privilégium volt a megjelenés. Szóhoz jutni: felelősség. Későn kezdett tudatosodni bennem, hogy az írás mekkora felelősség. Egy-egy elrontott mondat miatt ma is lelkiismeret-furdalásom van.

A Kádár-korszak vége felé járunk az elbeszélésben, amikor a költői szerep egyben a társadalomkritikus szerepe is. Amikor a vers – lehetőségei és igénye szerint - a rendszerkritika médiuma is lehetett. Ma nincs ilyen elvárás a költőkkel, a költői szereppel szemben. Általánosan elfogadott, ha önmagáról és ez által a világról töpreng és beszél a költő.

Már az első önálló verses könyvemben megjelenik az a kettősség, amiben mindig vergődtem: az ember társadalmi lény, de önálló lény is. Tudom a kötelezettségeimet, de a másik énem elveti a kötöttségeket. Elfogadnám, ha nem lenne tétje semminek, ha nem lennének kötöttségeim, ha nem a vagy-vagyok irányítanák az életemet… Szeretnék szabadon élni, másrészt - ahogy minden ember élete, az enyém is – meghatározott. Dolgom van, míg le nem fekszem. Mostanában rosszul alszom, talán a frontokat érzem. Az egyik barátommal arról beszélgettünk, hogy az sem jó, ha csak elvagyunk magunknak, de az sem, amit csinálunk, hiszen minden percünk be van táblázva. Egyik éjszaka felébredtem. Láttam az óra világító számlapján, hogy egy óra öt perc van. Kimentem a konyhába, és végigcsináltam mindazt, amit mindig, ébredés után. Ittam egy pohár szénsavmentes ásványvizet, megittam a C-vitaminos pluszt, a grapefruitcseppeket nonival, a kávéhoz melegítettem a vizet, mert csodálatos érzés, ahogyan a szervezetem megtelik a vitaminokkal, vagy az érzés illúziójával, és beülök a bőrfotelba, megiszom az első korty kávét és rágyújtok egy cigarettára. Arra szoktam kérni a Jóistent ilyenkor, hogy ha mindent elvenne is tőlem, csak ezt az egyet ne: ezt az egy korty kávét és ahogyan beleszívok az első cigarettába. Csak azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy miközben én soha nem akartam semmit csinálni, és igazából tengő-lengő éjszakai ember lennék, aki szeret hajnalig fenn maradni, olvasgatni, firkálgatni, az egész életem másról szól. Fel kell kelni, társadalmilag hasznos tevékenységet kell folytatni. Furcsa az is, hogy mennyire kiszámíthatatlan minden: amikor elhatároztam valamit, azt sosem értem el. Amit meg nem akartam elérni, azt pedig szinte mindig megkaptam. Az ölembe hullott. Lehet hogy ez nemcsak rám jellemző, de magamra nézve fokozottan igaznak érzem. Ahogy bölcsebbé válok, nagyobb rálátásom van a történésekre. Más formát kap ugyanaz a tartalom. Mert én ma is ugyanarról írok.

Mégis, felismerhető a pálya íve: a korai költészetére jellemző politikai-közéleti tartalom mára elmaradni látszik. A mai versei inkább valami végtelen és visszavonhatatlan magányról tudósítanak. Szerepe lehet ebben a fejlődésben a társadalmi mozgásoknak is, amelyek megteremtették a lehetőséget az egyenes közbeszédre: erre ott van a napi sajtó. Így a vers a létezésre vonatkozó, letisztult gondolatok és eszmék helye maradhat.

Jól látja. A későbbiekben tudatosan törekedtem is erre. Ma is úgy írok persze, hogy szeretném, ha benne lenne minden, amit a világról tudok. Megindulnak a szavak, a mondatok. Lehet ezt ihletnek nevezni. De minden szakmának vannak szabályai. Ehhez igazodik az ember. Persze az sem biztos, hogy ezeknek a szabályoknak mindig meg kellene felelni. A mai magyar irodalommal például az a bajom, hogy sokszor csak azt nézik, megfelel-e a mű a verstechnikai szabályoknak. Holott nem biztos, hogy egy szonettnek úgy kell kinéznie, ahogyan azt tanítják.

Érezni is, amikor szinte másodlagos a forma: valójában az a fontos, hogy mit tud és mit akar elmondani. Ma mégis sokkal inkább irodalmi költőnek tűnik, a tartalommal sokkal inkább egyező költői formáival, valamiképp az egzisztencializmus fogalmi keretei között maradva.

Érdekes, amit mond, mert úgy érzem, Radnóti költészete nagyon közel áll hozzám. Ő az irodalom felől közelített. Tájkép. Lányok. És az utolsó négy sorában mutatja meg, amit szerinte látnunk és értenünk kell. Szeretem a költészetét. De nálam ez általában fordítva van. Azt hiszem, minden költőben ott él a többi költő is. Ha nem így van, ha megszakad a folytonosság, aligha tudja önmagát megújítani a költő és a költészet. Ha nem így van, az a vers értékét is megkérdőjelezi. Az irodalmi költőségről pedig az is az eszembe jut, hogy Ady Endre, aki nálam a kitüntetettek kitüntetettjei közé tartozik, Kosztolányi Dezsőről írta ezt: irodalmi költő. Ez akkor durván hangzott: Ady szerint Kosztolányira az irodalomnak van szüksége, és ebbe az is bele értendő, hogy Ady Endrére viszont az életnek van szüksége. Nem véletlen, ha nem irodalmi költő akarok és szeretnék lenni. Nem véletlen, ha Ady Endre sokkal közelebb áll hozzám, mert ő az életből merítette a témáit és meg is élte azokat. Ki lehet találni történeteket, de ha nincs közük az élethez, nem érdekesek. Ami végül a kérdésből rám vonatkozik: volt korszak, amikor úgy kellett írnom. Éreztem: úgy kell. Most pedig úgy érzem, hogy annyira mocskos a világ, annyira aljas, annyira kilátástalan és visszafordíthatatlanul rossz az életünk, hogy csak a szépséggel szállhatunk ezzel szembe. Meglehet, ez személyes helyzetértékelés. De ha akár az is, annál inkább sem tehetek másként, mint hogy így lássam: annyi rossz és baj ért az utóbbi időben. Annyi árulás vesz körül. Lehet, hogy naivitás, de komolyan gondolom, hogy a széppel lehet hatni.

A „kell” és „lehet” pontosítása miatt is vetem fel ezt a viszonyítást: József Attilának az alkotást belső kényszerként jelző mondatához - „költő vagyok/mit érdekelne a költészet maga” - társítható ez a mondata: „Verset írok/Mi mást is tehetnék?”. Viszont önnél a folytatás külső megokoltságra világít rá: nem annyira a költő tehet erről, mint inkább a kor, amelyben „fekete lovon” „bizonytalan hatalmak poroszkálnak”. Miben és mennyire volt a kor kényszere, hogy politikus költőként kellett viselkedjen, vagy mennyire volt saját késztetése? És tovább gondolva: mennyire a kor kényszere, ha a mai lírája a magány lírájaként hangzik? Mit jelent végül is a kor? Hol a különbség a múltban, amikor a sokat és gyorsan mondás igényével jelentkezett és a jelenben, ha egyformán az emberi elégedetlenség hívja életre a művet?

Az emberiség története maga is az elégedetlenségeken alapul. Lehet, ugyanaz a tárgya és a tartalma, csak másként jelenik meg. Akkor azt éreztem, hogy úgy kell cselekednem. Hogy úgy lehet. Most meg azt érzem, hogy így kell és így lehet. Csak azt nem lehet elfelejteni, hogy közben eltelt közel húsz év. Van változás. Többet láttam. Bölcsebb lettem.

Mi az, amit a húsz év alatt tanult?

Nem gondoltam volna, hogy az ember színeváltozása ilyen egyszerű. Hogyan tud az arc, a jellem így megváltozni. Hogyan nem lesz becsülete az adott szónak. Hogyan lehet visszaélni mondjuk a retorikai fogásokkal. Hogyan lehet manipulálni. Hogyan lehetséges, hogy az első hallásra semleges mondatok félelmet ébresszenek az emberekben. Ez a megélt felismerés engem sokkal fegyelmezettebbé tett.

Mióta gondol magára költőként?

Nem gondolok magamra költőként.

Merthogy? Mindegy, hogy miként létezik, annak a felelőssége számít, amit tesz?

Talán mostanában, az újabb kötetet összeállítva ébredtem rá, hogy sokszor nem érzi az ember az írás felelősségét úgy, mint ahogyan nagyon régen tudatosult bennem. Másként látom a világot, mint a tágabb környezetem. Viszont azt is észrevettem, hogy az én másképp látásom alapján mások is elkezdenek másképp látni. Ez a felelősség nagyon régen bennem van. És az is, hogy nem tudhatom soha, mikor bántok meg valakit. Vagy mikor mentem meg valakinek az életét egy-egy sorral. Volt, amikor egy szétválóban lévő hölgy elolvasta a versemet, és felkereste a párját – azóta is együtt élnek, folytatódott a házasságuk. Ugyanilyen volt az újraindulásom, két-három évvel ezelőtt. Elég sok idő telt el az életemből, amikor nem születtek versek. Írtam én persze rengeteget abban az időben is: publicisztikákat a Magyar Hírlapba, a Népszavába, a Népszabadságba. Megjelent könyvem romákról. De verset nem írtam. Aztán két-három évvel ezelőtt újra elkezdtem verset is írni. Elküldtem egy helyre a kéziratokat. Onnan azt kaptam, hogy ez az újság nem irodalmi lap, és csak olyan költőktől közölnek, akik vagy ismertek, vagy teljesen kezdők. Engem viszont nem úgy ismernek mint költőt, és kezdő sem vagyok, nem fértem bele ebbe az újságba.

Kíváncsivá tesz: melyik újság lehetett ez.

Nem fogom megmondani. De nagyon rosszul esett a válaszuk. Aztán elküldtem ezeket a verseket a Holmi című nívós irodalmi folyóiratnak és Várady Szabolcs szerkesztő, akit személyesen a mai napig nem ismerek, visszaírt: az egyik versemet nagy tisztelettel közölnék. Lehet, hogy az életemet nem mentette meg, de visszasegített a pályára, anélkül valószínűleg, hogy tudott volna erről. Annak idején Serfőző Simon volt ilyen az életemben. Bevittem tíz verset hozzá, a Napjaink szerkesztőségébe. Izzadtam izgalmamban, míg Simon olvasta. Rakta félre egyiket a másik után: nem jó, nem jó, nem jó. Jó. Tízből kettőre mondta, hogy jó. Az ember persze nem akarta tudomásul venni, hogy mi a nem jó, de később igazat kellett adni neki: az a kettő jó volt. Azóta én megbízom az ezzel foglalkozó szerkesztők munkájában. Nyilván, jön a korral, a feltöltődöttséggel, hogy meg tudom ítélni, mi az, ami jó, és min kell változtatni. Most, hogy összeállítottam egy kis kötetet, eredetileg a „Világirodalom legszebb versei” címet adtam volna neki. Aztán Holtpont lett volna, de ez sem tetszett. Most a Mindenek ideje a tervezett címe. Régen is tudtam és ma is tudom, hogy meg kell válogatni a szavaimat, ha azt a hatást akarom elérni, amit szeretnék. Ez végighúzódott az egész eddigi életemen, de nem kellett rágondolnom, hogy költő vagyok. És most kezdem el igazából érezni, hogy valóban lehet ilyen titulusom is: költő.

Nincs ebben álszerénység? Hiszen a Lendületlenül megjelenését követő évben, 1989-ben költőként kapta meg a clevelandi József Attila-díjat.

Igen, de ez is összekapcsolódik a közélettel és a politikával, mert ezt a díjat akkor alapították a clevelandi magyarok, amikor Magyarországon hatalmi nyomásra betiltották a József Attila Kört. Kijutott a Lendületlenül Amerikába, és akkor ítélték nekem a díjat, vele az 500 dollárt.

Mennyire határozza meg a költészetét egy ilyen díj?

Nem határozza meg. De lendít rajta. Mint az előbbi történetben Várady Szabolcs: „igen, érdemes írnod, mert valaki figyel rád”. Ilyen szempontból mindegy is, hogy tudom, ki juttatta ki annak idején a könyvemet Amerikába.

A költői nyelvhasználatában nem mindig egyértelmű. Például ha azt írja: kocsma, az lehet konkrét hely, vagy akár a földi kocsmára utaló megjelölés.

Is-is. A legújabb verseimben inkább valóban szimbolikus helyekről van szó. De egykor, fiatal koromban tomboltam, habzsoltam az életet. Utóbb megcsendesedtem: nem járok kocsmákba, nem tűnök fel az éjszakában. A korábbi kötetemben viszont van olyan vers, ahol afféle megtért alkoholistaként leírom: ha leszokunk az élet élvezetéről, talán sikerülhet tovább élnünk, de minek. Az újabb kocsmai versek inkább már az élet kocsmájára vonatkoznak, ahol valóban minden megtörténik. De lehetnek ezek konkrét helyek is akár, annyifelé megfordultam én régebben. De ha így lelepleződöm, az nem jó. „Költő, hazudj, de rajt’ ne kapjanak”.

A verseiben nyoma sincs füllentésnek – ez idegen is lenne az életről, és benne az ember dolgáról való gondolkodásától is. Az életétől – attól a személyiségétől, amilyennek az írásaiból visszafejthetően áll előttünk a valóságban.

Szó sincs füllentésről. A régi és az új egyébként ott is elválik egymástól, hogy miközben korábban az emberekre tömegként néztem, most már egyénként tekintek az emberekre, és inkább már a saját magam problémájával jelentkezem.

A változásban mennyire részes a mindenkori költői eszményképe?

Nem lehet ezt így megmondani. Eszményeknél is inkább szükségem volt az eltelt évekre, hogy rálátásom legyen a saját sorsomra is. Hogy megéljem az élményeimet. A saját életem is olyan, hogy naponta kapok pofonokat és elismeréseket is. Így kerek a világ, jó és rossz dolgaival. Megjegyzem: a világ régebben valamivel lassúbb volt.

Nemcsak a tempóra értem, hanem ahogyan a költői szerepre gondol a világ. A Lendületlenül körüli időszakban a költőknek kitüntetett szerep jutott: helyettünk is mondták, amire esetleg nem volt szavunk. Nem tagadva az egyéni hangokat, mégis: az akkori költészetre talán egyszerűbbnek tűnik rámondani, hogy homogénebb, mint a mai líra. Ma rengeteg féle költészet lehetséges, nincs általánosan elfogadott forma és versnyelv.

A költészet maga mégis csak megadja a maradandóság élményét. Sok embernek. Ha csak az önmagam fájdalmát írom meg, akkor inkább írjak naplót. A költészetnek szerintem az a feladata, hogy ezekben az élményekben segítsen ráébredni: a világot másként is lehet látni. A mai mocsokkal szembe lehet állítani a szépséget. És ebben van az írástudók felelőssége. Szegény József Attila, sokat segített már az életemben, magas labdákat adott. Minden költő gyerek is marad. Mert lehet játszani. Én is szeretek játszani. Gondoljunk bele, mennyi mindent lehet kihozni egymillió szavunkból. Gyerekkorunkban minden iskolában ki volt írva: „dolgozni csak pontosan, szépen”…

...a vers eleje mindenhol lemaradt azokon az iskolai feliratokon: „Ne légy szeles. Bár munkádon más keres -”…

Az a propaganda szempontjából nem volt fontos üzenet. Én azt írom: ne légy fegyelmezett, hiszen arra várnak őreid, hogy magad fegyelmezd meg. Talán köztudomású rólam, hogy annak idején a Magyar Demokrata Fórumban vezető pozícióban voltam. Országos ügyekben döntöttünk, hétről hétre. Az elnökségben mellettem ült Kulin Feri, aki a Magyar Naplónak is a szerkesztője volt. Nézte, mit írogatok. Akkor és ott született két rövid versem. Az egyik József Attilától jön: „én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon…”. Én elhagyással éltem: „én egész népemet fogom” – és kész is volt A diktátor című vers. A másik a közismert gyerekdalból ered, a címe: Horror. „Boci-boci tarka, se füle, se farka”. Feri elolvasta, jót nevetett. Szünetben telefonált Reményi József Tamásnak, a Magyar Napló felelős szerkesztőjének és bediktálta ezt a két verset. Háromszáz egynéhány forintot kaptam a közlésért. József Attila kimeríthetetlen forrás. A születésnapjára született verse alapján – „meglepetés e költemény, csecse-becse” - injekciókúra közben írtam ezt: nem érdekel más, csak a csecse becse. Merthogy táplál. Amikor még voltak irodalmi társaságok, irodalmi barátságok, sokszor játszottunk ilyet. „Vágom a fát hűvös halomba” - „Vágom a fát Hegyeshalomba’”. 1986-ig ügyész voltam, akkor kiléptem az ügyészi szervezetből. Előző este vendégünk volt az avasi lakásunkon Kőrössi P. József, Kukorelly Endre és Garaczi Laci. Jóformán az egész éjszakát végig beszéltük. Elmondtam azt a döntésemet is, hogy kilépek. Kérdezték, mi lesz velem? Mennyit keresek most? Majd lesz valahogy, mondtam. Jóska, aki akkor a József Attila Kört vezette, arra biztatott, adjak be egy kérelmet. Hónapok múlva, amikor jogtanácsosként már elég sokat kerestem, megérkezett az értesítés a JAK-tól: megkaptam a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat. Nem a támogatás jelentett sokat, hanem az volt a megható: számíthatok másokra. Ennyit József Attiláról.

Bujdos Attila