Gyakran elérzékenyülök, ez a téma most néhány percre, én hozom szóba, jó válasz az időszerű mi történik velem kérdésre.
Hogy miért történik ez.
Kerüljük, hogy ki kelljen mondani: a korral jár. Van korom, persze. Érezni. Érzem, hogy van. Nem számszerűsíthető érzés, inkább csak afféle belátás, egyelőre - van hová vissza-visszatérniük az álmaimnak, van mi fölött álmomban lebegjen az álombeli testem, viszonylag tiszta tudattal elválasztva az akkort a mosttól.
De csak elhangzik: a korral jár - vicces úgy gondolni rá, hogy ezek itt éppen szentimentális évek lennének, nahát, és nevetünk, és a nevetésben felszabadultság, és talán a tanácstalanságot élettapasztalattal leplezni igyekvő gúny.
Tudjuk, amit tudunk.
Tudom, amit tudok.
Benne vagyok, és mégis felette állok a jelenségnek.
És tényleg, hogyan is lehetne elmagyarázni ezeket a külön-külön is értelmezhetetlen - vagy jó: nehezen értelmezhető - pillanatokat. Miért enged az agy, ki dönti ezt el az emberben, akkor és ott, belül, valahol, hol is, hogy hadd árassza el a szívet az érzés.
Kerülgessen a sírás.
Miért ilyen viszonylag könnyű erről beszélni.
Szeretem. Nem szeretem.
Nem zavar.
Jó. Inkább jó.
Állunk az operagála szünetében a ruhatári folyosón, háttal a pultnak, a jövés-menésben. Úgy emlékszem, a Nessun dormán túl, és láttam is a diadal mámorát Hector Lopez Mendoza arcán, a harmadik vincerò után - megvolt, a kitartott utolsó előtti szótaggal, épp ott és épp azzal az erővel szólt a hang, hogy képes legyen kiszakítani a tényszerű gondolkodás valóságából. Söpörje el a részletekbe kapaszkodó figyelmet a megfoghatatlanabb észlelés.
Hegyek mozdultak, a minden tenor megérdemelt elégedettsége, a valaha a feltételeket nem ismerő elismerés vágyával elénekelt összes Nessun dorma miatt, most Hector Lopez Mendoza arcára ült ki. Győzelem, nagy igazság született, nagy valami, és nem számít, most nem, hogy sláger, hogy az elragadtatás az értelme, valami játék az érzelmekkel, ha van érzelem, aminek utat enged, és képes utat találni.

Bujdos Attila