Volt az a feladat, a megoldására negyvenöt perc, egy egész óra, küszködtünk vele, nem működött megoldóképlet, logika, semmi, és arra gondoltam, talán nincs is megoldás, ez olyan. Akkor mondta ki hangosan Pataki Márti, ennek nincs megoldása. Megvan a tanárunk arca, ahogy tüdejében reked a mélyre beszívott levegő, gondol valamire, lehet, utána számol, mielőtt jóváhagyná: nincs. Nem lehetett hosszú idő, néhány megnyúlt másodperc, talán éppen annyi, amennyi ahhoz kell, hogy valaki megdöbbenjen, majd úrrá legyen ezen az érzésén.

Április 9-én hajnalban, félálomban jutott eszembe a negyvennégy évvel ezelőtti történet, tudom pontosan, mert megírtam rögtön Messengeren M-nek, látom, azóta sem érkezett válasz. Elfoglalt, vagy mit mondjon erre. Mit mondanék én, ha ő mesélné, nem próbáltuk ki. Semmit. Vagy megkérdezném, miért meséli, miért mesél valaki ilyet, aztán kezdenék vele valamit, vagy nem.

Nem akarok beszélgetni senkivel. Most nem. Általában sem bármikor könnyű.

M. gondolkodása, amennyire tudom, praktikus. Figyel valamit, megérti, nem érti, elrendezi azzal, hogy az életben sem értünk mindent. Ez az eljárás nyitva hagyja a kérdést, lett volna még esélyünk további felismerésre. Itt tartok, azt értem, hogy nem értem, és ez bizonyos értelemben sokkal több, mint egy hamis magyarázat, az ismert világgal leírni az ismeretlent. Ráerőltetni.

A nemtudás tudása.

Miért döbbent meg a tanárunk, ha tudta, mire megy ez az egész. Akkor kellett volna megkérdezni. Lett volna értelme.

Meghalt nemrég, eltemették, megírta az újság a gyászhírek között, két hasábra szedve a nem túl hosszú szöveget. Hetvennégy éves volt. Hányszor hallhatta, hogy ennek nincs is megoldása, és hányszor adhatott igazat – mennyi ilyenre elég egy élet. Nedves hajjal jött az órákra, minden szünetben vizes fésűvel fésülködött.

Most már nem is tudnám megkérdezni, ha akarnám sem.

A döbbenet nyilván belemagyarázás, nem tudom, nem kérdeztem meg, senki sem kérdezte meg, voltak néhányan, akik megtehették volna. A jó matekosok. Döbbentnek láttam. Az összes érzés közül, amire már akkor is volt valamilyen szavam, most is ez illik rá.

Talán, hogy valaki egyáltalán eljutott a megoldásig. Vagy hogy nem kérdezi, hanem állítja. Felnőttes arcátlanságnak tűnik, mersznek, honnan is lehetne ennyire biztos a végletes állításhoz. Gyerek vagy kedves, bizonyos értelemben még nem egyenlő önmagaddal, tanulod az életet, és akkor ez is egy lecke, ilyen leckéken dől el, ki leszel. Görcsölsz-e a tiednél örökre felnőttebb világ feladványain, keresve megoldást, mert ez az értelme, hiszen a feladvánnyal együtt kapod az elvárást, hogy oldd meg, és még akkor is, amikor a megfelelésen túl nincs szabály, ami a kezedre játszhatna, de honnan is tudnád azelőtt, hogy a végére érnél. Honnan is tudnád, hogy a végére értél. Benne találnád-e a teljes halmazt az összes elemeivel a mondatban: mindent megpróbáltam. Ezt is honnan lehet tudni: minden. Valóság, vagy blöff.

Mi volt a lecke. Van megoldás, nincs megoldás – tudható. A tényekhez való viszony meg bátorság kérdése. Vagy alkaté: ha biztos vagy benne, akkor sem kell kimondanod. De kimondhatod, mert van ez a lehetőség is, valami megoldás nélkül, és léphetsz tovább. Ezzel már nem megy el több időd.

Bujdos Attila

A kép: Bernardo Strozzi festménye: Eratoszthenész Alexandriában tanít