Lát ma leszaladni a hegyről egy színházi rendezőt. Int neki. Ő hunyorogva visszaint, nyilván fogalma sincs róla, siettében kit üdvözöl. Viszonozza a gesztust csak.
Ezt az ösztönszülte mozdulatot helyénvalónak érzi, tetszik, fogalmazza egyetlen szóval. Két embert összehoz valami egyidejű véletlen, üdvözlik egymást. Legyen, legyen.
Figyeli majd a futó ember távolodó alakját, a darabosan mozduló testet, amint elnyeli a kanyar. Keresi a harmóniát a mozgás látványában. Nem engedi, hogy rossz lelkiismerete uralja el ezt az egyébként békés-boldog pillanatot, elfojtja a gondolatot, amely saját teste edzésének egyenetlenségeire, kiszámíthatatlanságára figyelmeztetné. Futhatna. Nem fut.
Fogadja el, kedvező a pillanat elvégre: nincs szüksége örökké keresnie a hiányt, mit kellene, hol kellene, miért az van, ami végül van, miért nincs ereje máshoz, ha ez ennyire: nem jó. Én, én, én, én - elég az önismétlő dadogásból.
Fogadja el, hogy szép ereszkednie a város felé ezen a reggelen, még nem tart ott, hogy elnyelje önt a következő néhány óra, még csak közelít hozzá, hogy elvegyüljön, és ha nem engedi kizökkenni magát ebből az ajándékként éppen most kapott érzéséből, ez a nap biztosan segít ráéreznie a megismételhetetlenségére. Nem egy ember lesz valami tömegben, hanem: az ember - kívül és belül is látja majd ezt a változó tempóban közlekedő lényt.
A szorongást, ha lett volna, fölöslegessé teszi az elégedettség.
Ma: van.
Egyszerű és tökéletes élmény.
Ha elfogadja: hibátlan.
Azt hiszi, az ajánlat: az önfelmentés. És ez: felelőtlen.
Ugyan. Ugyan.
A választás szabad, tessék: bele is feketedhet, ahogyan hurcolja a sorsát át az életén, egyre növekvő súlyával, az ok és okozat nehezen átlátható, a szándékok sűrűjében világosan nem is mindig mutatkozó útjain. A nap összes percében.
Zilált álmaiban, és ébren.
Dönthet úgy is, hogy nem dönt - lehet engedékeny, nagyvonalú.
Szánja rá magát. Meglátja, megy ez.
Jelen lesz, a természetesség kedélyével.

Kép: Eugenie Diserio: Kos (olaj, vászon)