Hegyi Árpád Jutocsa (1955-2024)           Fotó: Bujdos Attila

He's not gone, he's just dead.

Jimi Hendrix/The Ballad of Jimi

Jutocsa meghalt. Ma eltemetjük.

Sokféleképpen lehetett volna. Talán. A mű, amit az ember a sorsával épít, számtalan formát képes ölteni. Az övé így lett kész és teljes. Nézhetjük, milyen alakzat végül. Lehet magyarázni, mit látunk. Visszük tovább, elbeszéléseinkben, ha már nem lehet is itt többé. A saját Jutocsánk - marad velünk. Kivel, hogyan, milyennek.

Feladta a leckét a megértéshez. Hányféle élet létezik egyetlen emberben. Hányféle sorsot választ, hányféle sorsnak enged.

A sír mellől felvillanó képen, mint akit Kosztolányi mintáz: "vagy bort ivott és boldogan meredt a/kezében égő, olcsó cigaretta/füstjére és futott, telefonált/és szőtte álmát, mint színes fonált”.

Mindvégig önazonos életet élt. Az egyetleneggyét. A valóságban. Csak így tudok rá gondolni, még ha nem is mindig lehetett pontosan érteni, mi és miért történik vele. Miért hagyja, hogy így legyen. Amúgy. Miért akarja ilyennek. Olyannak. Ha bármikor kilép a világosba, azzal mindig megtart valami titkot is. Miért pont azt. Valamit, kicsit hátrébb, maga mögött. Magából. A takarásban. De hát az is az ő része volt, azzal teljes.

Szép ember, szép gondolatokat termő elmével. Ez az első, maradó benyomás. Észre kell venni, amiként észrevesz ő is. Eleven tekintet. Egyenes tartás, derékban alig érzékelhetően megdőlt test – a figyelmező jelenlétével, bármilyen helyzetben, gyors és pontos mondatokra készen. Nem emlékszem elhamarkodott ítéletekre.

Hol van valójában, honnan fogalmaz. A Nyugat lovagja, a létezést a forma gazdagságával és erejével leíró eszményeké. A romantikus a realistában: mennyire furcsán eleven, ahogy a múltat a jelenhez hajlítja, a korszerűség természetességével. Ahogy megverseli, megfesti - és nem téved el az időben.

Ahogyan: művész. Azzal is, ahogyan van. Átlobog a városon. A sajátjaként beléköltözik. Magán viseli. És Miskolc nézi. És rábízni kész a sorsát is, mert nincs határa a képzeletnek, ha a közösség fontosnak tudja az embert, aki az önbecsülés lehetőségét kínálja, a boldog egymásra találásban. Ritka, máig ható pillanata a kornak: a színházcsinálás közüggyé nemesül. A művészet átélhetően hasznos. Azért ezt nem veszejti el az időmúlás.

Azért ez, szerintem időtálló. Közelebbről: történelem. Ezt írta. A napok évtizeddé tömörültek. Nélküle ez nem lenne. Nem ilyen lenne.

Megtapad a hang dallama, a születőben lévő mondatot felvezető, a mélyből feltörő önkéntelen nevetése. Ahogy már hallja, mit mond, pedig még el sem hagyta a száját a szó. És mégis, egyszerre látja és érti a jelenetet, benne önmagát, mint aki folyamatosan színen van.

Volt.

Ő rendezte minden pillanatát, varázsolva azzal, amit tud, érez, ami véletlen a kezére játszik.

Úgy tűnt, mint aki élvezi jelen lenni. Tetszik neki, amit lát.

Hogy élni: szabadság. Valamilyennek lenni: élet. Az övé.

Bujdos Attila

A Beteg Kisfiú a Factory falán – Boós Ferenc alkotása. Forrás: Facebook

Töméntelen titok lapul (Dévényi Ádám)

Műsorára veszi a miskolci színház a Vasgyári eklógákat. A Beteg Kisfiú legendája könyvdrámánál mindig is több és hatásában, jelentőségében nagyobb ígéretű irodalmi vállalkozás volt. Lehetősége egy városnak belekapaszkodnia a saját történetébe a művészet terében nyíló időkapun átlépve. Ha akarja az önmeghatározása részévé tenni a hagyatékot, és nem a tagadást választja, a történelem végső soron terméketlen kitérőjeként tekintve a vasgyárra és mindarra, amit jelent. Vagy jelenthetne.

Időről időre jön valaki, és belekezd a múlt igazán nagy történetének kibontásába*, látni engedve belőle egy-egy bekezdést és összefüggést anélkül, hogy maga az elbeszélés kiteljesedne. A vasgyár ma még mindig sokkal inkább a Tarkovszkij nyomán képzeletünkben élő Zóna, az elzárt földrajzi terület, mint eleven örökség.

Átemelni a múltat a jelenbe, belegyúrni a jövőbe – a feldolgozás küzdelmes és soha nem helyiérdekűnek tetsző. Akkor sem, ha a vizsgálatunk tárgya, a múlt maradéka itt pusztul éppen a szemünk előtt. Sokfelé sok múltat kapcsol össze ugyanaz a korszak – Kabai Lóránt (1977-2022) és Zemlényi Attila városdrámája ezért is hagyja maga mögött könnyedén a lokalitás kényszereit. Nem csupán bizonyos emberekhez kell szólniuk, hiszen mindenkihez szólhatnak valóságból építkező, onnan elemelt nyelvezetükkel, tökéletesen birtokolva ezt a drámai szerkezetet egyben tartó, görög drámákat idéző beszédmódot.

A Vasgyári eklógák arra a helyzetre figyelve született, amelyben a múltfeldogozás nem lakja be a nyilvánosság tereit, miközben az emlékezet még működik, és már hagyományoz is: a történelmi tényt baljóslatú, misztikus párbeszédek írják át a valóságon túli tartományba. A miskolci öntőgödörbe esett miniszterelnök-helyettes, Vályi Péter 1973-as halálának leírása itt nő össze a napjaink gyári legendájában felbukkanó Beteg Kisfiú alakjával. Nem az igazságra látunk rá, hanem valami ős titokra, homályban megbújó magyarázat lehetőségére, amit tudni kellene, hogy értsük, miért zökkent ki az idő.

Mitől lesz az enyészeté a termelés helye és kultúrája. Mi végre váltott a sors. Hogyan van az, hogy ezrek életén lép át a történelem, mintha létezne szándékolt felejtés és lásd, éppen ez lenne az.

A pásztorok dialógusaként induló, sötét világot életre hívó sötét lírát Auróra megjelenése emeli a dráma magasába. A romantikus, magányos hős tulajdonságait kapja: a szabadság nevében az idő mélyére látva tudni akar. Gyárat és várost elválasztó kerítést bont. A konkrét tettben ott a szimbolikus – a lehetséges: a fal múlt és jelen között is leomolhat.

A katartikus pillanatra a szerzői utasítás szerint ráereszkedik a függöny, előírva, hogy a falbontás hangjai még elérjenek hozzánk. Nem látjuk az eredményt, de tudnunk kell: nem ez a vége. Azt még nem tudjuk, lesz-e értelme Auróra magányosan kezdődő harcának, él-e vele a közösség, ha nincs gátja többé az emlékezésnek. Valakinek meg kell majd írnia ezt is.

Bujdos Attila

Kabai Lóránt-Zemlényi Attila: Vasgyári eklógák. A Beteg Kisfiú drámája. Városdráma 18 jelenetben. Prae Kiadó, Szoba Kiadó, 2023. Könyvterv: Tellinger András. Fotók: Varga Éva

A mű a Miskolci Nemzeti Színház drámapályázatán megosztott első helyezést ért el

* A vasgyári múlt megismerésének fontos, az új generáció számára kínált kísérlete volt a Tudásgyár. A Komlóstetői Kerékpáros Sport Klub és a Szépmesterségek Alapítvány közös projektje 2010. novemberétől 2012. márciusáig a művészetek iránt érdeklődő középiskolás fiataloknak, valamint a rossz anyagi vagy szociális körülmények között élő hátrányos helyzetű miskolci fiataloknak szerveződött, Egri Zsuzsa, Kishonthy Zsolt, Kishonthy-Kardos Rita, Sélley Andrea együttműködésének köszönhetően.

A szakkörök, műhelyek (Hanggyár, Képgyár, Vasgyár, Szöveggyár, Deszka, Filmgyár néven), a nyári táborok és nyilvános rendezvények nagyrészt a volt Vasgyár területén, a Factory Sportarénában zajlottak. A műhelyek vezetői: Boós Ferenc, DJ Hanggyár – zenei műhely; Tuczai Rita, kulturális antropológus, Képgyár – vizuális műhely; Darázs Richárd, kulturális antropológus, Gyársztori – helyismereti műhely; Zemlényi Attila, Műút alapító főszerkesztő, költő, Műút Szöveggyár – irodalmi műhely; Bujdos Attila, újságíró, Deszka – színházértő műhely; Madaras Péter, Cinefest programigazgató Filmgyár – filmes műhely. A Tudásgyár a forrásvidéke a Vasgyári eklógáknak – itt szerezte alapélményét a szerzőpáros, Zemlényi Attila és az irodalmi műhely munkájában részt vevő Kabai Lóránt.

A Tudásgyár, közelebbről a Deszka műhelye vette témájául először a Beteg Kisfiú történetét. A legendától indulva a tabuk témájából dolgozott színházi eszközökkel: Balázs Zoltán, a Maladype társulatának vezetője a nyári tábor idején Augusto Boal nyomán - a közjó érdekében – a bírósági tárgyalás eszközeit használva tette fel a kérdést: mi legyen a vasgyár sorsa. Az esküdtek arra jutottak: legalább részben bontani kellene, hogy az ipari örökség semmire sem használható romjainak helyén új élet sarjadhasson: gyárcsarnokok, lélegző zöld felületek, a kortárs művészeteknek, a szórakozásnak otthont adó létesítmények. A közönség ráébredt a színház használhatóságának élményére, és képessé vált elvárások megfogalmazására: a színházi játékot a Miskolcot irányító politikai elit részvételével is meg kellene ismételni.

Csodához nem kell engedély
feLugossy László

A kilencvenes évekről nem mondanék sokat. Azt hiszem, valójában nem is erről van szó, a mostanra történelmi időről – vannak persze ezek a furcsa esetek, tudjuk: „kor nem számít”. De, persze, de. Valami csak éppen akkor tud megtörténni, amikor, csak azokkal, akikkel - bármennyi az esetlegesség benne. Megtörténik, és ledobja magáról az időt, bizonyos értelemben elszabadul: lehetne bármikor, érvényesnek mondjuk bármikor.

x x x

Maradandóság. Nevezzük meg, ami született: művészet. Figyelmünkbe ajánlom.

x x x

Ha nem Miskolc, ha nem kilencvenes évek, miről beszélnénk most másfelől, mégis. Ha nem bölcsészet. Ha nem önmagát kereső városban, ha nem magukat kereső kósza lelkek. Ha nem Bruthália.

x x x

Szép élmény végigkövetni ezt a máig érdekes történetet. Teremtéstörténet-töredék, turistaútvonalon.

x x x

Hogy honnan jön. Honnan tudták. Vagy nem tudták, és akkor miért látni ennyire biztosnak. Ami lett, kész valamiként ölt arcot, játékos izgágasággal és izgalommal ugorja át a képi konvenciók akadályait mutatni formát, pontos szavakkal tudósít érzésekről, megfigyelésekről – kíméletlen a hangos gondolkodásban, a kimondásban, a megmutatásban. Néhol a gyermeki őszinteségig. Mikrokozmosz. Megnevezett referenciákkal – hová nyúlik vissza, mihez viszonyít. Mi számít, mi adja a megmutatkozás akarását. Ez a nyíltság is milyen szokatlan vállalás. Továbbgondolni Lermontovot, Paul Austertől venni nagy levegőt, Hajas Tibortól rugaszkodni neki. A példa kedvéért.

x x x

Gyűjtőhely, csomópont – egyben egész, kihallatszó, jól azonosítható hangokkal. Ma már tudjuk, fontos életművekben elhelyezhető nagy művekkel.

x x x

Élet. Lehet lelkesedni tőle. Elfogulatlanul. Nem kell azonosulni vele - megérint a szabadsága levegője úgy is.

Bujdos Attila

(Elhangzott a II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtárban, a Bruthalia - Boldogult kilencvenes évek című kiállítás megnyitóján, 2023. március 3-án)

Tíz év múlva – ez van most éppen. Átértünk valahogy ezen az évtizeden, bárhogyan, egészen idáig, a szembesülés élményétől indulva, ahogyan álltunk akkor és ott a cukrászdaként halott tér belvárosi kirakata előtt, Varga Éva először kifüggesztett ajtóportréitól lenyűgözve.

Hány ennyire mély és eleven, valóságból születő élményt ad meg egy embernek az élet?

Azt látni, valami mennyire konkrét, mégis jelképes. Tárgyszerű, de érzelmes. Gondolkodásra ösztönző, a szívig érő.

Az enyészetet emeli ki a mulandóság öröktől való folyamatából. Lényeglátó és fontos. A tett erejével is ható, felelős művészet, a magára hagyottság élményét odakínálva, ha van még dolga valakinek evvel, kiváló alkalom a ráébredésre, hogy van.

+++

Tíz év múlva – ez van most éppen. Varga Éva ajtóportréi állják az időt. Kortalanok. Saját összefüggéseik viszonyrendszerein kívül is szépek. Lehetséges úgy is látni, hogy közben nem számít, hol és mikor volt ez. Valami egyszerűen csak van. Valahol. Az is lehet, közben már sehol, csak itt a képen.

Rendelkezünk a tárgy megnevezésére a közmegegyezés szerint alkalmas szóval. Tudjuk, hogy mi lenne a funkciója.

De ez itt az idő által aprólékosan megdolgozott felület artisztikus képe.

Az ajtó egy ajtó egy ajtó.

Ha úgy akarom nézni.

Ha tudom úgy nézni.

+++

Tudom-e? Lehet-e? Alkalmas vagyok-e az elfogulatlan nézésre, engedhetem-e magamnak a távolságtartást?

+++

Ha csupa nem a válaszom, akkor lenne még itt ez a kérdés: mondható-e a valóságból vett részletre, hogy ez: a valóság?

+++

Kétszáz felvételből kellene megszületnie az elbeszélésnek, amely egyetlen történetben fűzi egymáshoz ezt a kétszáz ajtót.

Túl a rozsda, a málló festék leírásain is van kapaszkodónk, ha személyes élményünk, érintettségünk nem lenne is: a méretek összevisszasága, az ide-jó-lesz-megoldások egyedi, kusza és kiszámíthatatlan általános gyakorlata ölt alakot a létező elmeséléséhez. Olyan világot kerekít a tények köré az emlékezet, amelyben a tervezői pontosságnak nem kell minden részletre kiterjednie. És az ezeket az ajtókat magába foglaló rendszer képtelen is minden részletet átlátni, ellenőrizni, hiszen túl nagyra nőtt, mintha szándékkal venné semmibe az átláthatóság határait.

+++

A nagy képhez látnunk kellene még a falak egészét, a vázat, a szerkezetet. Az anyagot formáló kohót és gépet. Az embert, akit a helyhez köt a munka kényszere. A tudást, ami által lesz valami, túl a pillanaton is megítélhető módon hasznosan vagy haszontalanul.

Kellene még maga az élet, verejtékkel, a műszaktól műszakig sorvadó izomzattal, a hanyatló erővel, plusz apró örömökkel.

Kellene még maga az élet, egyediségében és tömegszerűségében, ahogyan – mi tudjuk a nevét – a vasgyárból kiáradó sokadalmat hol elnyeli, hol visszaadja a termelésnek a város.

Kellene még a belátást nem ismerő történelmi kor, rátekintéssel az eszméket követő elméretezett iparra, túlnövesztett településre.

Kellene még a mérlegelés képessége: mi volt a jó, mi nem kellett volna. Vagy így nem, vagy egyáltalán. Sehogyan sem.

+++

Kétszáz ajtó.

Kétszáz mi más egymást feltételezően létezőnek a képe lenne ezzel egyenértékű ebben a felmutatásban?

Kétszáz mi más lenne még alkalmas mondani bármit a nincsről a puszta létével, azzal, ahogyan még: van?

Mi lenne még kétszáz ennyire érvényes figyelmeztetés a romlás kortársainak, hogy veszendőben, ami így-úgy hozzánk nőtt. Kihez a műszakjaival, a jövő ígéretével, az élet értelmével. Kihez csak azzal, ahogyan fújt a gyár. A kémények, a füst látványával, a halna dombjával. A későn születettekhez a rom rideg halmazával, hogy valami lehet csak úgy, hogy értelmetlenül.

+++

Kétszáz ajtó. Kétszáz átjáró a lomha időben a múlt és a jövő határáról.

Bujdos Attila

(Elhangzott Varga Éva Kétszáz ajtó című kiállításának megnyitóján, a miskolci Művészetek Házában, 2022. május 13-án)

Délután egy autó útját követte a tekintetem, 1965 volt, még sokáig ott maradt az orromban a benzinfüst illata.

A mulandóság szavak előtti tapasztalata - érezni valamit, ami már közben nincs is sehol.

+++

Van és még sincs.

+++

És akkor, talán keresed még egy darabig. Hátha megint lesz, és pont olyan lesz. És átéled, hogy ez: esélytelen. Ez: sors. Nincs sorminta, nincs ismétlődés. Bele éled magad, az életedbe. Szándéktalanul is.

+++

Bele élődsz.

+++

Kinek mennyi a ráébredés: telik az idő, tűntében viszi a benzinfüst magával a pillanatot, az utcaképet, a rövidnadrágos bámész kisfiút, és nem ismersz másik tér-idő rendszert, amelyben minden ugyanúgy tudna lenni, mint ott és akkor volt.

+++

Hová lett, ami volt.

+++

Ha a semmibe, hol az a semmi.

+++

Aztán elfelejted. Ha tudatában lennél a felejtésnek, azt is mondhatnád, lehet végleg. Elmúlt, nem számít veszteségnek, semminek sem számít, nem érzel már iránta, sodornak a napok, hetek, másvalaki néz vissza a tükörből. Kezded megszokni, hogy más is másnak lát.

+++

Nem mesélem el az egészet, csak odáig, közbevetésként, ha majd az eszedbe jutna valami. Handkét olvasol fennhangon, „mikor a gyermek gyermek volt..., ...látta maga előtt, milyen a paradicsom, most meg csak sejteni képes. nem tudta elképzelni a semmit, most meg undorodik tőle”, meglehet sírni akar benned valaki, de vársz, míg elcsitul, és lesz erőd folytatni. Mély levegő. Magadra figyelsz megint. Tudod, hogy az is vagy, aki voltál, tudod és akarod ezt a teljességet.

+++

Szeretném hinni, hogy erre mindenki képes, aki már elfelejtette valaha a gyermekségét. Bármi volt is az.

+++

Felteszem, a művészet ritkán számító. Handke nem tudhatja, melyik szava hívja elő egy ismeretlen sírhatnékját. Honnan is tudhatná. Szeretném, ha fogalma sem lenne róla. Személyes maradna az élmény, amihez kellett a varázsszava. Elég, ha én tudok róla.

+++

Az „én” általános alany.

+++

Helyettesítsék be bátran magukat. Egy próbát megér. Hátha felsejlik valami egész életet összefűzni képes viszonylat.

+++

Valójában Góré Szabina képeiről beszélek. Ahogyan egynemű a művészete azokéval, akik igazságot keresnek, másokat is hozzásegítve az élet igazságaihoz.

+++

Vegyük észre a fekete erejét ebben a festészetben. A szín képességét, ahogyan elemeli az életeseményt a valóságostól. Nem dokumentarizmusként kínálja oda, de nem is a mese komorságával nyomatékosítja.

+++

Egyszer volt. Félúton lehetünk a talán és biztosan között.

+++

Hol van maga a kép, amit a festmény kimetsz, a honnan is? Az időből? Az elbeszélésből? Most igyekszik végleg elnyelni a múlt, vagy épp most küzd meg érte az emlékezet, hogy meglegyen.

+++

Megvan: hát hiszen látjuk is, hogy meg.

+++

Az ábrázolás szépsége, hogy nem erőlteti a tárgyszerűséget a kompozícióban. A tere hol hihetően saját maga, az ott és akkor, amelyből vétetett. Hol mint műterem drapériája elé helyezi az alakjait. Hol egymásba úsztat síkokat. Meglátjuk majd, ahogy eljut a konkrétból a teljes semmibe emelkedő lebegéséig. Az lesz majd az igazi, hatalmas sötét, értelmes fekete.

+++

Mit állít. A valóság nem egyenlő azzal, ahogyan látunk valamit, amikor ránézünk. Valóság az is, ahogyan átéljük, amit látunk. Nincs benne tétovázás ezt az élményt megmutatni. Magunkra hagyni vele – a mi dolgunk.

+++

Kik ezek az emberek ezeken a képeken? A figyelmük érzelmektől mentes. Annak tetszik. Az elengedés pillanata a lényeg. A megszülető felismerés. Határozott metszéspont. Nevezzük megrendítőnek. Valaminek vége. Talán elvész. Talán ezt élik át. A nagy sejtést.

+++

Magadra gondolsz. A szavakkal leírható magadra, és a minden szón túlira, ami magában foglal. Nem részletezem.

+++

Honnan tudja, hogy ez: ilyen? Pontos megfigyelés? Érzelmi azonosulás? A szem és a kéz értő együttmozgása, az agy, a szív és a lélek harmóniájában? A személyiség nő tovább minden képben? Azt hiszem, van ilyen közelség.

+++

Bárhol lehet. Ez a közelség – bárhol. Olyasmi, ami mindenhol értelmes közelítés. Ráérezni a közös emberire. Lehetek én. Te. Önök. Egyetemes.

Bujdos Attila

Elhangzott Góré Szabina kiállításának megnyitóján, a Zempléni Fesztiválon, Szerencsen, a Zempléni Múzeumban, 2020. augusztus 15-én

A kép Góré Szabina alkotása: Black Home, 

Vége-eleje – az idő mélyéről szólnak a színpadon a gyerekeket terelgető Keresztes Sándor szavai: akkor itt fogunk élni. Nem ígér jót nekik. Sem rosszat nem ígér. Nem sejteti a jövőt mint sorsot, hogy lesz-e egyáltalán jövő, amit nézőiként mi már úgy is tudunk: lesz. S hogy milyen lesz, a szemünk előtt pergett épp: üzembiztos dráma.

Dallamot emel és ejt a Csehov-verkli.

Örökre.

És most.

És most, és itt.

Végül tehát az érkező Prozorovék - a helység neve cirill betűkkel a pályaudvar falán: Miskolc.

A Miskolc nevű városban Három nővért játszik a színház, azt játsszák, hogy ezt a helyőrséget hagyja el a katonaság, hogy itt enyész a jövőt álmodás. Itt gyilkolja a holnapot a ma, mert innen képtelen másfelé irányt venni a gondolat, mint mindig csak a múltba.

Miért nem enged.

Lesz, aki megy.

Marad, aki marad.

Itt szólnak hozzánk Andrej szavai, Fandl Ferenc hangján: A városunk már kétszáz éve fennáll, százezer lakosa van, de egy sincs, egy művész sincs, nincs egyetlen, csak egy kicsit is jelentékeny ember, aki felkeltené az irigységet, akit szenvedélyesen szeretnék utánozni.

Összezár a hely és az idő Prozorovékkal, vállalod a közösséget, vagy sem, rólad is beszél Andrej. Személyes, benne vagy, ha feléd terjedve lépi át önnön határait a színmű. Nem muszáj haragudni miatta. Nem muszáj magadra venned: tudsz ellenpéldákat az Andrej tekintete által fel nem mért világodból.

Ha tudsz.

Szabadságodban áll mérlegelni, valóban felesleges-e itt és kifejezetten neked a tudás, mint egy orr a hónalj alatt.

Keresheted az isteni szikrát a Prozorov-gyerekekben, mutatja-e bármi a meglétét, vagy valamit, amit legalább hasonlatosnak vélnél. Vagy leválaszthatod Andrej hegedűt nyekergető, képkeretet fabrikáló létét a saját szavairól, hogy a tragikomédián túl csak a súlyos állítások maradjanak: romlott levegő, megnyomorított gyerekek, kialvó isteni szikra, szánalomra méltó, egymáshoz hasonló holttestek, mint apáik és anyáik.

A boldogságra való képtelenség univerzális élménye, a birtokba vehetetlen pillanat, miközben inal az élet.

Vagy: idegenként figyeled. Nem mindig ez van. Nem mindenkivel.

Kérd ki, ha nem tetszik.

Ha kamu.

És akkor már csak az marad, hogy miért nem esik jól olvasni a város nevét. Ebben az összefüggésben. Ez van, nem ez van. Vagy nem így. Vagy nem teljesen. Így. 

Akkor miért nem esik jól.

Meddig lehetne pontosítani, hogyan van. Meddig terjed a tapasztalat, meddig elegendő a helyzetet a legtökéletesebben leíró mondathoz, hogy múljon a szorongás a gondolatból.

Fogalmazd át az egészet.

Bujdos Attila

Csehov Három nővér című művéből Rusznyák Gábor rendezett előadást a Miskolci Nemzeti Színházban

1988. augusztusában hallom először beszélni. Helyzetjelentést olvas fel a vidéki Magyarországról. Fotelban ül a balatonszemesi Express táborban, nyitott oldalfalú hodályban, itt jurtának mondják ezt az építményt.

Elnézést kér, amiért ülve, de fájdalma van, nem tud állni. Meggyőző, a valóságot mondja, amennyire meg tudom ítélni, nem tér el semmilyen lehetséges és létező olvasattól - suhognak a mondatokban a miskolci pártszékház fotocellás ajtajai.

Határozott hang, jól tagolva - egységben az ember és amiről beszél: nem helyezkedik kívül a leíráson, van benne érzés, mégis hiányzik belőle az indulat. Hiteles. Ott és azután is kirí a közéletben mutatkozó nyüzsgésből: figyelni kell rá, az igazságaira, a természetességre, ahogyan közli, értsél egyet vele/ne értsél egyet vele - nem mondhatja másként.

Ne keverjük össze a tévedhetetlenséggel. Én sem teszem.

A tények és a leírások között találod az őszinte embert, az örök őszinteség emberét - amikor a hit szinte bizonyosságként kínál távlatot, és amikor majd ilyen-olyan kudarcok felismerése utat enged az önirónia derűjének, akkor is.

Persze, mi a kudarc. Ha megpróbálta, lehet-e kudarc. Hát megpróbálta. Rajta nem múlott

De most még ez van: 1988 tehát, meleg nyári nap, az utolsó sorból alig is látszik az ember maga

A test alkata, a termet is számít, látványosan bizonyítja a helyzet, amikor egymás mellé ültetik a helyi tévében a nagyra hízott párttikárral, mellette a kanapén a kis embernek beszélnie sem kellene. Ez most, legyen világos, képileg is tűpontosan fogalmazva, nem ugyanannak az elitnek a belharca. Valaki jött, hogy hirdesse az igazságot és építse ennek az igazságnak a rendszerét. Szélfúttán, szakállasan, elszántan, hogy kimondja: nem úgy van az. És kimondja, a hangjában népi ízekkel, és nem azért mondja így, mert valakik ezt akarják hallani, nem játszik senkinek. Ez rögzül: mindenkihez beszél, de elsőbben is: magának beszél.

Szárszó '88 - így hívja az augusztusi tábort a szervezők, a Társadalompolitikai és Honismereti Klubok Tanácsa és a szakkollégiumok, Püski Sándorék 1943-as szárszói találkozójának jövőre figyelő felelősségével vállalva a folyamatosságot.

A jövőt szólítja a legtöbb mondat, nem is kérdés, hogy milyen lesz. Szalai Pál mondja: Nagy Imre és Salvador Allende mártíriuma a bizonyíték, van esélye a demokratikus szocializmusnak. Furmann Imre mondja: a sztálinizmust le kell bontani, nem emlékszem, szó szerint így-e, de ez az értelme, ez társul a jelenethez.

Az egyik megállapítás a hitről szól. A másik megállapítás a nem kér, de vesz, ragad programja: nem az ahogy szabad/ahogy lehet szűk levegője, de a céltudatos cselekvés kompromisszumokra nem készülő útválasztása. Így kell lennie.

A nagy tapsok emléke.

Lelkesültség. Felszabadultság. Bizonyítékot nyer: van nyílt és szabad beszéd. Vannak nyíltan és szabadon beszélők. Ez: bátorság. Ott és akkor, és azóta is.

Bátor ember, ezt gondolom, a legelsők egyike. Kitartó a bátorságban és az önkorlátozást nem ismerő magatartásban: nem lehetséges többféle beszéd, ha egyféle a mondanivaló. A mondanivaló nem kimódolt, nem a pillanat szüli: megérlelt. Nem lehetséges másként mondania magának, mint mindenki másnak.

Nem a majd csak lesz valahogy, és addig kibekkeljük általánosan ismert mintája az övé. A szabadság megvalósult lehetőségként ragyog fel vele.

Mondom most.

Mondom most, gondolom akkor és most.

Este beszélünk, nagyot hűl addigra, lecsukom a szemem, mielőtt leírom ezt: látom az arcát, épp úgy, mint ott: kíváncsian figyel, nyílt figyelemmel, semmiség pedig a téma, inkább az akkori jelen, a Három hangon című kötet talán (amely a szerkesztők leírása szerint arra bizonyíték, hogy nem alaptalanul küszködik a három fiatal lírikus – közte ő - a megszólalás jogáért), őszinte mégis az érdeklődés. Nincs benne terelés, vagy elvárás, hogy tarts vele – létezik, van, jelentékeny személyiség integritása ez, ezt érdemes észrevenni, és akarni másoknak, mindenkinek, még ha ez nagyjából lehetetlennek tetszik is.

Bujdos Attila

Volt az a feladat, a megoldására negyvenöt perc, egy egész óra, küszködtünk vele, nem működött megoldóképlet, logika, semmi, és arra gondoltam, talán nincs is megoldás, ez olyan. Akkor mondta ki hangosan Pataki Márti, ennek nincs megoldása. Megvan a tanárunk arca, ahogy tüdejében reked a mélyre beszívott levegő, gondol valamire, lehet, utána számol, mielőtt jóváhagyná: nincs. Nem lehetett hosszú idő, néhány megnyúlt másodperc, talán éppen annyi, amennyi ahhoz kell, hogy valaki megdöbbenjen, majd úrrá legyen ezen az érzésén.

Április 9-én hajnalban, félálomban jutott eszembe a negyvennégy évvel ezelőtti történet, tudom pontosan, mert megírtam rögtön Messengeren M-nek, látom, azóta sem érkezett válasz. Elfoglalt, vagy mit mondjon erre. Mit mondanék én, ha ő mesélné, nem próbáltuk ki. Semmit. Vagy megkérdezném, miért meséli, miért mesél valaki ilyet, aztán kezdenék vele valamit, vagy nem.

Nem akarok beszélgetni senkivel. Most nem. Általában sem bármikor könnyű.

M. gondolkodása, amennyire tudom, praktikus. Figyel valamit, megérti, nem érti, elrendezi azzal, hogy az életben sem értünk mindent. Ez az eljárás nyitva hagyja a kérdést, lett volna még esélyünk további felismerésre. Itt tartok, azt értem, hogy nem értem, és ez bizonyos értelemben sokkal több, mint egy hamis magyarázat, az ismert világgal leírni az ismeretlent. Ráerőltetni.

A nemtudás tudása.

Miért döbbent meg a tanárunk, ha tudta, mire megy ez az egész. Akkor kellett volna megkérdezni. Lett volna értelme.

Meghalt nemrég, eltemették, megírta az újság a gyászhírek között, két hasábra szedve a nem túl hosszú szöveget. Hetvennégy éves volt. Hányszor hallhatta, hogy ennek nincs is megoldása, és hányszor adhatott igazat – mennyi ilyenre elég egy élet. Nedves hajjal jött az órákra, minden szünetben vizes fésűvel fésülködött.

Most már nem is tudnám megkérdezni, ha akarnám sem.

A döbbenet nyilván belemagyarázás, nem tudom, nem kérdeztem meg, senki sem kérdezte meg, voltak néhányan, akik megtehették volna. A jó matekosok. Döbbentnek láttam. Az összes érzés közül, amire már akkor is volt valamilyen szavam, most is ez illik rá.

Talán, hogy valaki egyáltalán eljutott a megoldásig. Vagy hogy nem kérdezi, hanem állítja. Felnőttes arcátlanságnak tűnik, mersznek, honnan is lehetne ennyire biztos a végletes állításhoz. Gyerek vagy kedves, bizonyos értelemben még nem egyenlő önmagaddal, tanulod az életet, és akkor ez is egy lecke, ilyen leckéken dől el, ki leszel. Görcsölsz-e a tiednél örökre felnőttebb világ feladványain, keresve megoldást, mert ez az értelme, hiszen a feladvánnyal együtt kapod az elvárást, hogy oldd meg, és még akkor is, amikor a megfelelésen túl nincs szabály, ami a kezedre játszhatna, de honnan is tudnád azelőtt, hogy a végére érnél. Honnan is tudnád, hogy a végére értél. Benne találnád-e a teljes halmazt az összes elemeivel a mondatban: mindent megpróbáltam. Ezt is honnan lehet tudni: minden. Valóság, vagy blöff.

Mi volt a lecke. Van megoldás, nincs megoldás – tudható. A tényekhez való viszony meg bátorság kérdése. Vagy alkaté: ha biztos vagy benne, akkor sem kell kimondanod. De kimondhatod, mert van ez a lehetőség is, valami megoldás nélkül, és léphetsz tovább. Ezzel már nem megy el több időd.

Bujdos Attila

A kép: Bernardo Strozzi festménye: Eratoszthenész Alexandriában tanít

Ránézel a képre, és visz magával. Kétezertíz, délután van. Ugyanitt. Fiatal férfi ígéri a felejtést a képek előterében. A dolgok természetes rendjeként jövendöl. A halk hangja, ahogyan olvas, most is itt van a fejedben.

A fejemben.

Tudod, hogy nem így lesz. Vagy nem teljesen így. Felteszed, akkor és ott, pont az a beszéd értelme, hogy az emlékezet érdekében dolgozzon. Ne így legyen. Nem lenne jó így.

Úgy.

Nincs szükséged a figyelmeztetésre. 

Ránézel a képre, és mostantól tudod, ez: Csabai Renátó.

Ez: ilyen.

xxx

Milyen.

xxx

Birtokodban a felismerés képessége. Az egész, ami volt, van és ami ebből következően lehet még. Nem konkrét tudása ez valami darabjaira bontható jellegzetes világnak, de a darabonként épülő világ maga. A teremtés formája azonosítja a magánuniverzumot, végül minden dolgok hátterében: a teremtő Mestert.

Rögzíted, a ráérzés pillanataként, ekkortól fontos ez a világ-kép. Bevonódtál. Szükséges és lehetséges ezt az érzést rávetíteni az értelemmel belátható idődre, most így gondolod: örökre.

Most így gondolom.

Miért fontos.

Hagyod, lebegjen a kérdés.

Hagyom.

Lebegjen.

xxx

Pontosan tudod, a világ milyen. Egyébként. Azt hiszed, eleget éltél már hozzá. Nézed a képet, és felfogod tehát, hogy a teremtés: újrateremtés. Érkezett valaki, egyesével újrarajzolni a szereplőket.

Nem világosak a szándékai. Elégedetlen azzal, ahogyan a világ: létezik? Van egy érvényesebb ajánlata? Csak? 

Számít ez?

Mellesleg: van érvényesebb ajánlata.

Nem mellesleg. A „lehetne” helyett a „lehet”.

Esetleges, hogy hol kezdi, mikor ér a végére – a tisztasága nem enged, a vonalakat vezető könnyedsége, a súlyos meseszerűsége – válasz az „egyszer volt, hol nem volt”-ra. 

Itt. Van.

Kézenfekvő.

Létező viszonyként érzékeled: a teremtő szeret, kedvét és örömét leli a figuráiban. Egy jó kedvű teremtő. Vagy mi lenne a jó szó, kiben leli örömét. Embereiben. Az emberekben. Ezekben az emberekben.

A születés időrendben bomlik ki, a teremtés nem egynemű, a viszony változó. Mint aki megriadna az eszményítéstől. Mint akit bántana. Idealizálni: túlzás. Karcokkal fedi el a tökéletességet, ne legyen hibátlan. Úgy hagyja. A megfolyó festék mutatja: jelen van, a valóságból indul, de ez mégis: ábrázolat. Úgy hagyja. Ábrákat vetít az ábrázatra, csillagképeket. Univerzumot társít univerzummal – a végtelenből veszi elő a végesként leírhatót. Vagy fordítva: a végesben engedi feltárulni a végtelent. Úgy hagyja.

Arcra arc: egyedi, és általános. Az egyetlenből levezetve az összes. Minden arcban minden arc, mégsem kevered össze. Minden arcban Renátó.

Selbst és Persona.

Hogy úgy mondjam.

xxx

Személyiség. Személyesség.

xxx

Eleget láttál, megkérdezhetnéd: hát hol a történet. Mivégre sokasodnak az alakok organzán és papíron és vásznon és fotón. Mondj egy mesét, bármit, nem kell túlzásnak érezd. Csak a képzeleted szab határt. Semmi sem szab határt.

Indulj ki talán ebből: nincs háttér, az arc a semmiből tárul eléd, a vászon üres fehérjéből, nincs jelentősége a mögöttes világnak. Próbálj belenézni a rajzolt szemekbe, figyeld a csúcsfényt, ha van, a másik lényhez kapcsolódásra okot nem adó voltaképpeni ürességet, az elzárkózottságot: nincs viszontkíváncsiság, a kép arra van, hogy nézd.

xxx

Merülj el ezekben az arcokban, hagyd, hogy járjon át teljesen a képek gondossága, az ábrázolás finomsága. Mennyi szépség fér el a szívedben.

Bujdos Attila

(Elhangzott: Csabai Renátó cím nélküli kiállításának megnyitóján, 2018. április 16-án)

A kép: Csabai Renátó: Karina (filctoll, vászon)

Lát ma leszaladni a hegyről egy színházi rendezőt. Int neki. Ő hunyorogva visszaint, nyilván fogalma sincs róla, siettében kit üdvözöl. Viszonozza a gesztust csak.
Ezt az ösztönszülte mozdulatot helyénvalónak érzi, tetszik, fogalmazza egyetlen szóval. Két embert összehoz valami egyidejű véletlen, üdvözlik egymást. Legyen, legyen.
Figyeli majd a futó ember távolodó alakját, a darabosan mozduló testet, amint elnyeli a kanyar. Keresi a harmóniát a mozgás látványában. Nem engedi, hogy rossz lelkiismerete uralja el ezt az egyébként békés-boldog pillanatot, elfojtja a gondolatot, amely saját teste edzésének egyenetlenségeire, kiszámíthatatlanságára figyelmeztetné. Futhatna. Nem fut.
Fogadja el, kedvező a pillanat elvégre: nincs szüksége örökké keresnie a hiányt, mit kellene, hol kellene, miért az van, ami végül van, miért nincs ereje máshoz, ha ez ennyire: nem jó. Én, én, én, én - elég az önismétlő dadogásból.
Fogadja el, hogy szép ereszkednie a város felé ezen a reggelen, még nem tart ott, hogy elnyelje önt a következő néhány óra, még csak közelít hozzá, hogy elvegyüljön, és ha nem engedi kizökkenni magát ebből az ajándékként éppen most kapott érzéséből, ez a nap biztosan segít ráéreznie a megismételhetetlenségére. Nem egy ember lesz valami tömegben, hanem: az ember - kívül és belül is látja majd ezt a változó tempóban közlekedő lényt.
A szorongást, ha lett volna, fölöslegessé teszi az elégedettség.
Ma: van.
Egyszerű és tökéletes élmény.
Ha elfogadja: hibátlan.
Azt hiszi, az ajánlat: az önfelmentés. És ez: felelőtlen.
Ugyan. Ugyan.
A választás szabad, tessék: bele is feketedhet, ahogyan hurcolja a sorsát át az életén, egyre növekvő súlyával, az ok és okozat nehezen átlátható, a szándékok sűrűjében világosan nem is mindig mutatkozó útjain. A nap összes percében.
Zilált álmaiban, és ébren.
Dönthet úgy is, hogy nem dönt - lehet engedékeny, nagyvonalú.
Szánja rá magát. Meglátja, megy ez.
Jelen lesz, a természetesség kedélyével.

Kép: Eugenie Diserio: Kos (olaj, vászon)