Péntek

Péntek

"A mai mocsokkal szembe lehet állítani a szépséget"

2025. február 07. - javorpe

furmann-imre-konyvbemutato07-st.JPG

Furmann Imre 2005-ben, Bujdos Tibor felvétele

 

Az interjú húsz éve készült - Furmann Imre (1951-2010) akkor rendezte kötetbe újabb verseit. A beszélgetésünk leirata most, 2025 elején véletlenül került elő, egy régi levél csatolmányaként, így figyelmeztettem magam akkor, hogy még dolgom lesz ezzel. A szerteágazó nyers szövegfolyamot 2005-ben elkezdtem interjúvá formálni, de valamiért akkor abbahagytam. Az addig elkészült részt megmutattam Imrének, de nem találom nyomát, hogy bárhol közreadtuk volna. Most elvégeztem vele a munkát.      

 

A köztesség jellemzi a korai Furmann Imre-verseket: a népi és az urbánus hagyományok is felismerhetőek ezekben. Ha valakit szólít a versekben, inkább a népi írónemzedéket: Püski Sándort, Gál Sándort. Hogyan emlékszik: melyek voltak az első hatások, amelyeket tudatosan engedett be a költői világába?

Nem hiszek az irodalom népi-urbánus feloszthatóságában. Mert ki nem népi? Hát az urbánus is az! Minden jó költő ott hordozza a verseiben az összes korábbi költőt, Balassi Bálinttól Zelk Zoltánig és Berda Józsefig – ők szintén hivatkozottak a korai verseimben, tehát ha úgy tetszik, az úgynevezett urbánusok is felbukkannak az alkotásaimban. Költői szárnypróbálgatásaimban sokat segített a kitűnő szerkesztő, Serfőző Simon, aki a vidék szülötte, és akinek a műveihez a vidék szolgáltatja ezerféle módon a témát. De a támogatása sem tett semmilyen áramlatba besorolhatóvá. A kezdő költőt különösen erősen körbeveszik, és fogva tartják más írónemzedékek munkái. Nehéz szabadulni. Ahogy nehéz szabadulni mindattól, amit megéltem. Az ember származása meghatározza, milyen lesz az irányultsága. Hogy mit hoz majd magával. Rám erőteljes hatást gyakorolt gyerekkorom vad és szabad világa. Vidéki fiú vagyok, Nyékládházán nevelkedtem. Innen jön a mondataim rendje is. Innen jönnek a szólásaim. Ez a világ köszön vissza a verseimben. Amikor tagadom, hogy bármiféle irányzatba besorolható lennék, már csak származásom okán is mondom: nem lehetek az. Egyik osztályhoz sem tartoztunk. Édesapám bányában dolgozott, de kavicsbányában. Ez mégsem olyan, mint ha azt mondanám: bányász volt. Tőlünk a rendszer nem vett el semmit. Igaz, nem is adott semmit. Nyékládháza ilyen értelemben is szürreális, szinte nem is valóságos hely az emlékezetemben: rengeteg mindenre emlékszem, rengeteg mindent láttam, hiszen a házunkkal szemben volt a kocsma, a piac, a vegyesbolt. A kertünk az iskoláig ért. Nyékládházáról 1945 után tudomásom szerint nem vittek el senkit, nem jelentették fel egymást az emberek. Biztosan lehetett volna ok erre is. Az egyik ember például, ha kapatosan tért haza a kocsmából, azt kiabálta, hogy „szarja le az isten olajfestékkel Amerikát” – hogy ennek mi az értelme, máig sem tudom. Volt, aki a disznóit válogatott rendszerellenes kifejezésekkel illette. Megint más, ha megkérdeztük, milyen a kerékpárja kormánya, azt felelte, sokkal jobb, mint a Kádár-kormány.

 

Miközben gyerekkora világát a pályáját meghatározó élményként hozza szóba, feltűnő: a verseiben megjelenő költő mintha felnőttként született volna. A társadalomról felelősséggel gondolkodni képes emberként lép elénk 1988-ban kiadott első kötetében, a Lendületlenülben. Szégyellni valónak, komolytalannak érezte volna a gyerekkori témákat?

Bizonyos élmények feldolgozásához, elmeséléséhez temérdek idő kell. Tapasztalat, bölcsesség. Rengeteg minden mostanra érett be ahhoz, hogy beszéljek róluk. Ma is úgy tartom, az embernek dolga van a világban: el kell mondania, amit csak ő mondhat el. Az élete nem választható el az alkotásaitól, a műveiben az a közeg jelenik meg, amelyben él. Nem véletlen, ha a korai verseim annyira komolynak hatnak: amikor írni kezdtem ezeket, nagyon erős volt bennem a megkésettség érzése, és az e miatti késztetés arra, hogy a fontos gondolatokat igen hamar megosszam másokkal. Nekünk évtizedek lemaradását kellett behoznunk.

 

Nekünk? A saját korosztálya megnevezése ez? Vagy mindazokat fedi, akikben kortársaiként, generációs élmények feletti késztetésként élt önhöz hasonlóan a megszólalás vágya?

Azt hiszem, igen: a korosztályomra vonatkozik. A generációra, amelyben nemcsak nekem volt ez az érzésem, hanem másoknak is. Későn indultunk. Aki cseppet is avantgárdnak, ellenzékinek tűnő volt, nem is jelent meg. Vagy virágnyelven, „szépen” kellett fogalmazni, hogy jelentsen bár igazat, de mégse lehessen belekötni. Ha bele lehetett kötni, akkor már nem is jelent meg általában. Itt privilégium volt a megjelenés. Szóhoz jutni: felelősség. Későn kezdett tudatosodni bennem, hogy az írás mekkora felelősség. Egy-egy elrontott mondat miatt ma is lelkiismeret-furdalásom van.

 

A Kádár-korszak vége felé járunk az elbeszélésben, amikor a költői szerep egyben a társadalomkritikus szerepe is. Amikor a vers – lehetőségei és igénye szerint - a rendszerkritika médiuma is lehetett. Ma nincs ilyen elvárás a költőkkel, a költői szereppel szemben. Általánosan elfogadott, ha önmagáról és ez által a világról töpreng és beszél a költő.

Már az első önálló verses könyvemben megjelenik az a kettősség, amiben mindig vergődtem: az ember társadalmi lény, de önálló lény is. Tudom a kötelezettségeimet, de a másik énem elveti a kötöttségeket. Elfogadnám, ha nem lenne tétje semminek, ha nem lennének kötöttségeim, ha nem a vagy-vagyok irányítanák az életemet… Szeretnék szabadon élni, másrészt - ahogy minden ember élete, az enyém is – meghatározott. Dolgom van, míg le nem fekszem. Mostanában rosszul alszom, talán a frontokat érzem. Az egyik barátommal arról beszélgettünk, hogy az sem jó, ha csak elvagyunk magunknak, de az sem, amit csinálunk, hiszen minden percünk be van táblázva. Egyik éjszaka felébredtem. Láttam az óra világító számlapján, hogy egy óra öt perc van. Kimentem a konyhába, és végigcsináltam mindazt, amit mindig, ébredés után. Ittam egy pohár szénsavmentes ásványvizet, megittam a C-vitaminos pluszt, a grapefruitcseppeket nonival, a kávéhoz melegítettem a vizet, mert csodálatos érzés, ahogyan a szervezetem megtelik a vitaminokkal, vagy az érzés illúziójával, és beülök a bőrfotelba, megiszom az első korty kávét és rágyújtok egy cigarettára. Arra szoktam kérni a Jóistent ilyenkor, hogy ha mindent elvenne is tőlem, csak ezt az egyet ne: ezt az egy korty kávét és ahogyan beleszívok az első cigarettába. Csak azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy miközben én soha nem akartam semmit csinálni, és igazából tengő-lengő éjszakai ember lennék, aki szeret hajnalig fenn maradni, olvasgatni, firkálgatni, az egész életem másról szól. Fel kell kelni, társadalmilag hasznos tevékenységet kell folytatni. Furcsa az is, hogy mennyire kiszámíthatatlan minden: amikor elhatároztam valamit, azt sosem értem el. Amit meg nem akartam elérni, azt pedig szinte mindig megkaptam. Az ölembe hullott. Lehet hogy ez nemcsak rám jellemző, de magamra nézve fokozottan igaznak érzem. Ahogy bölcsebbé válok, nagyobb rálátásom van a történésekre. Más formát kap ugyanaz a tartalom. Mert én ma is ugyanarról írok.

 

Mégis, felismerhető a pálya íve: a korai költészetére jellemző politikai-közéleti tartalom mára elmaradni látszik. A mai versei inkább valami végtelen és visszavonhatatlan magányról tudósítanak. Szerepe lehet ebben a fejlődésben a társadalmi mozgásoknak is, amelyek megteremtették a lehetőséget az egyenes közbeszédre: erre ott van a napi sajtó. Így a vers a létezésre vonatkozó, letisztult gondolatok és eszmék helye maradhat.

Jól látja. A későbbiekben tudatosan törekedtem is erre. Ma is úgy írok persze, hogy szeretném, ha benne lenne minden, amit a világról tudok. Megindulnak a szavak, a mondatok. Lehet ezt ihletnek nevezni. De minden szakmának vannak szabályai. Ehhez igazodik az ember. Persze az sem biztos, hogy ezeknek a szabályoknak mindig meg kellene felelni. A mai magyar irodalommal például az a bajom, hogy sokszor csak azt nézik, megfelel-e a mű a verstechnikai szabályoknak. Holott nem biztos, hogy egy szonettnek úgy kell kinéznie, ahogyan azt tanítják.

 

Érezni is, amikor szinte másodlagos a forma: valójában az a fontos, hogy mit tud és mit akar elmondani. Ma mégis sokkal inkább irodalmi költőnek tűnik, a tartalommal sokkal inkább egyező költői formáival, valamiképp az egzisztencializmus fogalmi keretei között maradva.

Érdekes, amit mond, mert úgy érzem, Radnóti költészete nagyon közel áll hozzám. Ő az irodalom felől közelített. Tájkép. Lányok. És az utolsó négy sorában mutatja meg, amit szerinte látnunk és értenünk kell. Szeretem a költészetét. De nálam ez általában fordítva van. Azt hiszem, minden költőben ott él a többi költő is. Ha nem így van, ha megszakad a folytonosság, aligha tudja önmagát megújítani a költő és a költészet. Ha nem így van, az a vers értékét is megkérdőjelezi. Az irodalmi költőségről pedig az is az eszembe jut, hogy Ady Endre, aki nálam a kitüntetettek kitüntetettjei közé tartozik, Kosztolányi Dezsőről írta ezt: irodalmi költő. Ez akkor durván hangzott: Ady szerint Kosztolányira az irodalomnak van szüksége, és ebbe az is bele értendő, hogy Ady Endrére viszont az életnek van szüksége. Nem véletlen, ha nem irodalmi költő akarok és szeretnék lenni. Nem véletlen, ha Ady Endre sokkal közelebb áll hozzám, mert ő az életből merítette a témáit és meg is élte azokat. Ki lehet találni történeteket, de ha nincs közük az élethez, nem érdekesek. Ami végül a kérdésből rám vonatkozik: volt korszak, amikor úgy kellett írnom. Éreztem: úgy kell. Most pedig úgy érzem, hogy annyira mocskos a világ, annyira aljas, annyira kilátástalan és visszafordíthatatlanul rossz az életünk, hogy csak a szépséggel szállhatunk ezzel szembe. Meglehet, ez személyes helyzetértékelés. De ha akár az is, annál inkább sem tehetek másként, mint hogy így lássam: annyi rossz és baj ért az utóbbi időben. Annyi árulás vesz körül. Lehet, hogy naivitás, de komolyan gondolom, hogy a széppel lehet hatni.

 

A „kell” és „lehet” pontosítása miatt is vetem fel ezt a viszonyítást: József Attilának az alkotást belső kényszerként jelző mondatához - „költő vagyok/mit érdekelne a költészet maga” - társítható ez a mondata: „Verset írok/Mi mást is tehetnék?”. Viszont önnél a folytatás külső megokoltságra világít rá: nem annyira a költő tehet erről, mint inkább a kor, amelyben „fekete lovon” „bizonytalan hatalmak poroszkálnak”. Miben és mennyire volt a kor kényszere, hogy politikus költőként kellett viselkedjen, vagy mennyire volt saját késztetése? És tovább gondolva: mennyire a kor kényszere, ha a mai lírája a magány lírájaként hangzik? Mit jelent végül is a kor? Hol a különbség a múltban, amikor a sokat és gyorsan mondás igényével jelentkezett és a jelenben, ha egyformán az emberi elégedetlenség hívja életre a művet?

Az emberiség története maga is az elégedetlenségeken alapul. Lehet, ugyanaz a tárgya és a tartalma, csak másként jelenik meg. Akkor azt éreztem, hogy úgy kell cselekednem. Hogy úgy lehet. Most meg azt érzem, hogy így kell és így lehet. Csak azt nem lehet elfelejteni, hogy közben eltelt közel húsz év. Van változás. Többet láttam. Bölcsebb lettem.

 

Mi az, amit a húsz év alatt tanult?

Nem gondoltam volna, hogy az ember színeváltozása ilyen egyszerű. Hogyan tud az arc, a jellem így megváltozni. Hogyan nem lesz becsülete az adott szónak. Hogyan lehet visszaélni mondjuk a retorikai fogásokkal. Hogyan lehet manipulálni. Hogyan lehetséges, hogy az első hallásra semleges mondatok félelmet ébresszenek az emberekben. Ez a megélt felismerés engem sokkal fegyelmezettebbé tett.

 

Mióta gondol magára költőként?

Nem gondolok magamra költőként.

 

Merthogy? Mindegy, hogy miként létezik, annak a felelőssége számít, amit tesz?

Talán mostanában, az újabb kötetet összeállítva ébredtem rá, hogy sokszor nem érzi az ember az írás felelősségét úgy, mint ahogyan nagyon régen tudatosult bennem. Másként látom a világot, mint a tágabb környezetem. Viszont azt is észrevettem, hogy az én másképp látásom alapján mások is elkezdenek másképp látni. Ez a felelősség nagyon régen bennem van. És az is, hogy nem tudhatom soha, mikor bántok meg valakit. Vagy mikor mentem meg valakinek az életét egy-egy sorral. Volt, amikor egy szétválóban lévő hölgy elolvasta a versemet, és felkereste a párját – azóta is együtt élnek, folytatódott a házasságuk. Ugyanilyen volt az újraindulásom, két-három évvel ezelőtt. Elég sok idő telt el az életemből, amikor nem születtek versek. Írtam én persze rengeteget abban az időben is: publicisztikákat a Magyar Hírlapba, a Népszavába, a Népszabadságba. Megjelent könyvem romákról. De verset nem írtam. Aztán két-három évvel ezelőtt újra elkezdtem verset is írni. Elküldtem egy helyre a kéziratokat. Onnan azt kaptam, hogy ez az újság nem irodalmi lap, és csak olyan költőktől közölnek, akik vagy ismertek, vagy teljesen kezdők. Engem viszont nem úgy ismernek mint költőt, és kezdő sem vagyok, nem fértem bele ebbe az újságba.

 

Kíváncsivá tesz: melyik újság lehetett ez.

Nem fogom megmondani. De nagyon rosszul esett a válaszuk. Aztán elküldtem ezeket a verseket a Holmi című nívós irodalmi folyóiratnak és Várady Szabolcs szerkesztő, akit személyesen a mai napig nem ismerek, visszaírt: az egyik versemet nagy tisztelettel közölnék. Lehet, hogy az életemet nem mentette meg, de visszasegített a pályára, anélkül valószínűleg, hogy tudott volna erről. Annak idején Serfőző Simon volt ilyen az életemben. Bevittem tíz verset hozzá, a Napjaink szerkesztőségébe. Izzadtam izgalmamban, míg Simon olvasta. Rakta félre egyiket a másik után: nem jó, nem jó, nem jó. Jó. Tízből kettőre mondta, hogy jó. Az ember persze nem akarta tudomásul venni, hogy mi a nem jó, de később igazat kellett adni neki: az a kettő jó volt. Azóta én megbízom az ezzel foglalkozó szerkesztők munkájában. Nyilván, jön a korral, a feltöltődöttséggel, hogy meg tudom ítélni, mi az, ami jó, és min kell változtatni. Most, hogy összeállítottam egy kis kötetet, eredetileg a „Világirodalom legszebb versei” címet adtam volna neki. Aztán Holtpont lett volna, de ez sem tetszett. Most a Mindenek ideje a tervezett címe. Régen is tudtam és ma is tudom, hogy meg kell válogatni a szavaimat, ha azt a hatást akarom elérni, amit szeretnék. Ez végighúzódott az egész eddigi életemen, de nem kellett rágondolnom, hogy költő vagyok. És most kezdem el igazából érezni, hogy valóban lehet ilyen titulusom is: költő.

 

Nincs ebben álszerénység? Hiszen a Lendületlenül megjelenését követő évben, 1989-ben költőként kapta meg a clevelandi József Attila-díjat.

Igen, de ez is összekapcsolódik a közélettel és a politikával, mert ezt a díjat akkor alapították a clevelandi magyarok, amikor Magyarországon hatalmi nyomásra betiltották a József Attila Kört. Kijutott a Lendületlenül Amerikába, és akkor ítélték nekem a díjat, vele az 500 dollárt.

 

Mennyire határozza meg a költészetét egy ilyen díj?

Nem határozza meg. De lendít rajta. Mint az előbbi történetben Várady Szabolcs: „igen, érdemes írnod, mert valaki figyel rád”. Ilyen szempontból mindegy is, hogy tudom, ki juttatta ki annak idején a könyvemet Amerikába.

 

A költői nyelvhasználatában nem mindig egyértelmű. Például ha azt írja: kocsma, az lehet konkrét hely, vagy akár a földi kocsmára utaló megjelölés.

Is-is. A legújabb verseimben inkább valóban szimbolikus helyekről van szó. De egykor, fiatal koromban tomboltam, habzsoltam az életet. Utóbb megcsendesedtem: nem járok kocsmákba, nem tűnök fel az éjszakában. A korábbi kötetemben viszont van olyan vers, ahol afféle megtért alkoholistaként leírom: ha leszokunk az élet élvezetéről, talán sikerülhet tovább élnünk, de minek. Az újabb kocsmai versek inkább már az élet kocsmájára vonatkoznak, ahol valóban minden megtörténik. De lehetnek ezek konkrét helyek is akár, annyifelé megfordultam én régebben. De ha így lelepleződöm, az nem jó. „Költő, hazudj, de rajt’ ne kapjanak”.

 

A verseiben nyoma sincs füllentésnek – ez idegen is lenne az életről, és benne az ember dolgáról való gondolkodásától is. Az életétől – attól a személyiségétől, amilyennek az írásaiból visszafejthetően áll előttünk a valóságban.

Szó sincs füllentésről. A régi és az új egyébként ott is elválik egymástól, hogy miközben korábban az emberekre tömegként néztem, most már egyénként tekintek az emberekre, és inkább már a saját magam problémájával jelentkezem.

 

A változásban mennyire részes a mindenkori költői eszményképe?

Nem lehet ezt így megmondani. Eszményeknél is inkább szükségem volt az eltelt évekre, hogy rálátásom legyen a saját sorsomra is. Hogy megéljem az élményeimet. A saját életem is olyan, hogy naponta kapok pofonokat és elismeréseket is. Így kerek a világ, jó és rossz dolgaival. Megjegyzem: a világ régebben valamivel lassúbb volt.

 

Nemcsak a tempóra értem, hanem ahogyan a költői szerepre gondol a világ. A Lendületlenül körüli időszakban a költőknek kitüntetett szerep jutott: helyettünk is mondták, amire esetleg nem volt szavunk. Nem tagadva az egyéni hangokat, mégis: az akkori költészetre talán egyszerűbbnek tűnik rámondani, hogy homogénebb, mint a mai líra. Ma rengeteg féle költészet lehetséges, nincs általánosan elfogadott forma és versnyelv.

A költészet maga mégis csak megadja a maradandóság élményét. Sok embernek. Ha csak az önmagam fájdalmát írom meg, akkor inkább írjak naplót. A költészetnek szerintem az a feladata, hogy ezekben az élményekben segítsen ráébredni: a világot másként is lehet látni. A mai mocsokkal szembe lehet állítani a szépséget. És ebben van az írástudók felelőssége. Szegény József Attila, sokat segített már az életemben, magas labdákat adott. Minden költő gyerek is marad. Mert lehet játszani. Én is szeretek játszani. Gondoljunk bele, mennyi mindent lehet kihozni egymillió szavunkból. Gyerekkorunkban minden iskolában ki volt írva: „dolgozni csak pontosan, szépen”…

 

...a vers eleje mindenhol lemaradt azokon az iskolai feliratokon: „Ne légy szeles. Bár munkádon más keres -”…

Az a propaganda szempontjából nem volt fontos üzenet. Én azt írom: ne légy fegyelmezett, hiszen arra várnak őreid, hogy magad fegyelmezd meg. Talán köztudomású rólam, hogy annak idején a Magyar Demokrata Fórumban vezető pozícióban voltam. Országos ügyekben döntöttünk, hétről hétre. Az elnökségben mellettem ült Kulin Feri, aki a Magyar Naplónak is a szerkesztője volt. Nézte, mit írogatok. Akkor és ott született két rövid versem. Az egyik József Attilától jön: „én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon…”. Én elhagyással éltem: „én egész népemet fogom” – és kész is volt A diktátor című vers. A másik a közismert gyerekdalból ered, a címe: Horror. „Boci-boci tarka, se füle, se farka”. Feri elolvasta, jót nevetett. Szünetben telefonált Reményi József Tamásnak, a Magyar Napló felelős szerkesztőjének és bediktálta ezt a két verset. Háromszáz egynéhány forintot kaptam a közlésért. József Attila kimeríthetetlen forrás. A születésnapjára született verse alapján – „meglepetés e költemény, csecse-becse” - injekciókúra közben írtam ezt: nem érdekel más, csak a csecse becse. Merthogy táplál. Amikor még voltak irodalmi társaságok, irodalmi barátságok, sokszor játszottunk ilyet. „Vágom a fát hűvös halomba” - „Vágom a fát Hegyeshalomba’”. 1986-ig ügyész voltam, akkor kiléptem az ügyészi szervezetből. Előző este vendégünk volt az avasi lakásunkon Kőrössi P. József, Kukorelly Endre és Garaczi Laci. Jóformán az egész éjszakát végig beszéltük. Elmondtam azt a döntésemet is, hogy kilépek. Kérdezték, mi lesz velem? Mennyit keresek most? Majd lesz valahogy, mondtam. Jóska, aki akkor a József Attila Kört vezette, arra biztatott, adjak be egy kérelmet. Hónapok múlva, amikor jogtanácsosként már elég sokat kerestem, megérkezett az értesítés a JAK-tól: megkaptam a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat. Nem a támogatás jelentett sokat, hanem az volt a megható: számíthatok másokra. Ennyit József Attiláról.

Bujdos Attila

 

 

Bujdos Attila: Árnyékvilág

Csendes, komoran tárgyszerű könyv Furmann
 Imre új verseskönyve. Ezt a hangulatot foglalja keretbe a kötet címe. Visszaszámlálás – az alapvetően érzelemmentes kifejezés ebben az esetben mindenek előtt a végesség tudására utal. Nem szomorú, nem baljós tényként, hanem számbaveendő tapasztalatként: élünk, belehalunk. Innen nézve tehát az a fontos, hogy élünk és ahogyan élünk. A néven nevezés.
A visszaszámlálás egyben alighanem költői program is, az ember számára rendelt idő beosztása, reflexió/önreflexió: ez vagyok, ezt és így látom, erről tartom érdemesnek beszélni. Vagyis az idő beosztása nem a lét, mindenek előtt nem a költői lét tapasztalatainak összegzése. A múlt esetleges felidézése is csupa jelen idő, az „itt tartok éppen" rögzítése, részlet az „ez vagyok" feltérképezése közben. „Parknyi csendet adj még,/leheletnyi létet,/arcomat szeretném összeszedni..." Így szólítja meg a Félúton című versben a teremtőjét. Nem pöröl vele: a mindenséggel beszélget, valami elemi, önkép-töredékekkel és emlékekkel teli magány mélyéről.
Feltűnően távoli ez a hang az indulás sokféle hagyományból építkező, alapvetően a világra és csupán a világ részeként magára figyelő költőjének hangjától, aki akkori kor- és pályatársaihoz foghatóan a személyes léten túlmutató sorsot képzelt és – lényegileg különbözve tőlük – választott is magának. Költőként állította a világról, hogy rossz és az ember lényegétől idegenül elfogadhatatlan a változtathatatlansága. Önmagával volt következetes, amikor nem költőként, hanem a köz embereként szolgálta a társadalmi változást.
A Visszaszámlálás költője nem mondja, hogy kitérő vagy tévút lett volna a rendszerváltozás környéki idő, a költői életéből következő, de mégis csak azon kívüli élet. Nem tagadja meg a politikusként, a jogvédőként szerzett tudását, de nem is számol vele.
Magánlíra ez, végtelenül őszinte és személyes, ugyanakkor ez sem előzmények nélkül való a magyar költészetben. Furmann Imre új verseit olvasva a korosodó Petri György, vagy az idős Arany János juthat az eszünkbe. A versíróról lekopik a társadalom, saját magában találja meg az igazán fontosat – a saját maga számára fontosat persze. Nem többet, mint az általa vetett árnyék. Így van jelen az ember Dettre Gábornak a Visszaszámlálást kiegészítő fotóin is, sejtelmesen, nem saját valójában. Van, hiszen nyomot hagy, de hogy ki ő, nem lehetünk benne biztosak, változik a fény, a mindenség mozgásával, amíg csak jelen van a mindenségben, a létezés bizonyítékaként.
Furmann Imre: Visszaszámlálás (Véka és Korsó Kiadó, Budapest, 2005)


Megjelent: Észak-Magyarország, 2006. január

Volt

 

jutocsa_dark.jpg

Hegyi Árpád Jutocsa (1955-2024)           Fotó: Bujdos Attila

 

He's not gone, he's just dead.

Jimi Hendrix/The Ballad of Jimi

 

 

Jutocsa meghalt. Ma eltemetjük.

Sokféleképpen lehetett volna. Talán. A mű, amit az ember a sorsával épít, számtalan formát képes ölteni. Az övé így lett kész és teljes. Nézhetjük, milyen alakzat végül. Lehet magyarázni, mit látunk. Visszük tovább, elbeszéléseinkben, ha már nem lehet is itt többé. A saját Jutocsánk - marad velünk. Kivel, hogyan, milyennek.

Feladta a leckét a megértéshez. Hányféle élet létezik egyetlen emberben. Hányféle sorsot választ, hányféle sorsnak enged.

A sír mellől felvillanó képen, mint akit Kosztolányi mintáz: "vagy bort ivott és boldogan meredt a/kezében égő, olcsó cigaretta/füstjére és futott, telefonált/és szőtte álmát, mint színes fonált”.

Mindvégig önazonos életet élt. Az egyetleneggyét. A valóságban. Csak így tudok rá gondolni, még ha nem is mindig lehetett pontosan érteni, mi és miért történik vele. Miért hagyja, hogy így legyen. Amúgy. Miért akarja ilyennek. Olyannak. Ha bármikor kilép a világosba, azzal mindig megtart valami titkot is. Miért pont azt. Valamit, kicsit hátrébb, maga mögött. Magából. A takarásban. De hát az is az ő része volt, azzal teljes.

Szép ember, szép gondolatokat termő elmével. Ez az első, maradó benyomás. Észre kell venni, amiként észrevesz ő is. Eleven tekintet. Egyenes tartás, derékban alig érzékelhetően megdőlt test – a figyelmező jelenlétével, bármilyen helyzetben, gyors és pontos mondatokra készen. Nem emlékszem elhamarkodott ítéletekre.

Hol van valójában, honnan fogalmaz. A Nyugat lovagja, a létezést a forma gazdagságával és erejével leíró eszményeké. A romantikus a realistában: mennyire furcsán eleven, ahogy a múltat a jelenhez hajlítja, a korszerűség természetességével. Ahogy megverseli, megfesti - és nem téved el az időben.

Ahogyan: művész. Azzal is, ahogyan van. Átlobog a városon. A sajátjaként beléköltözik. Magán viseli. És Miskolc nézi. És rábízni kész a sorsát is, mert nincs határa a képzeletnek, ha a közösség fontosnak tudja az embert, aki az önbecsülés lehetőségét kínálja, a boldog egymásra találásban. Ritka, máig ható pillanata a kornak: a színházcsinálás közüggyé nemesül. A művészet átélhetően hasznos. Azért ezt nem veszejti el az időmúlás.

Azért ez, szerintem időtálló. Közelebbről: történelem. Ezt írta. A napok évtizeddé tömörültek. Nélküle ez nem lenne. Nem ilyen lenne.

Megtapad a hang dallama, a születőben lévő mondatot felvezető, a mélyből feltörő önkéntelen nevetése. Ahogy már hallja, mit mond, pedig még el sem hagyta a száját a szó. És mégis, egyszerre látja és érti a jelenetet, benne önmagát, mint aki folyamatosan színen van.

Volt.

Ő rendezte minden pillanatát, varázsolva azzal, amit tud, érez, ami véletlen a kezére játszik.

Úgy tűnt, mint aki élvezi jelen lenni. Tetszik neki, amit lát.

Hogy élni: szabadság. Valamilyennek lenni: élet. Az övé.

 

Bujdos Attila

 

 

 

Igazi hős

beteg_kisfiu.jpg

A Beteg Kisfiú a Factory falán – Boós Ferenc alkotása. Forrás: Facebook

 

Töméntelen titok lapul (Dévényi Ádám)

 

Műsorára veszi a miskolci színház a Vasgyári eklógákat. A Beteg Kisfiú legendája könyvdrámánál mindig is több és hatásában, jelentőségében nagyobb ígéretű irodalmi vállalkozás volt. Lehetősége egy városnak belekapaszkodnia a saját történetébe a művészet terében nyíló időkapun átlépve. Ha akarja az önmeghatározása részévé tenni a hagyatékot, és nem a tagadást választja, a történelem végső soron terméketlen kitérőjeként tekintve a vasgyárra és mindarra, amit jelent. Vagy jelenthetne.

Időről időre jön valaki, és belekezd a múlt igazán nagy történetének kibontásába*, látni engedve belőle egy-egy bekezdést és összefüggést anélkül, hogy maga az elbeszélés kiteljesedne. A vasgyár ma még mindig sokkal inkább a Tarkovszkij nyomán képzeletünkben élő Zóna, az elzárt földrajzi terület, mint eleven örökség.

Átemelni a múltat a jelenbe, belegyúrni a jövőbe – a feldolgozás küzdelmes és soha nem helyiérdekűnek tetsző. Akkor sem, ha a vizsgálatunk tárgya, a múlt maradéka itt pusztul éppen a szemünk előtt. Sokfelé sok múltat kapcsol össze ugyanaz a korszak – Kabai Lóránt (1977-2022) és Zemlényi Attila városdrámája ezért is hagyja maga mögött könnyedén a lokalitás kényszereit. Nem csupán bizonyos emberekhez kell szólniuk, hiszen mindenkihez szólhatnak valóságból építkező, onnan elemelt nyelvezetükkel, tökéletesen birtokolva ezt a drámai szerkezetet egyben tartó, görög drámákat idéző beszédmódot.

A Vasgyári eklógák arra a helyzetre figyelve született, amelyben a múltfeldogozás nem lakja be a nyilvánosság tereit, miközben az emlékezet még működik, és már hagyományoz is: a történelmi tényt baljóslatú, misztikus párbeszédek írják át a valóságon túli tartományba. A miskolci öntőgödörbe esett miniszterelnök-helyettes, Vályi Péter 1973-as halálának leírása itt nő össze a napjaink gyári legendájában felbukkanó Beteg Kisfiú alakjával. Nem az igazságra látunk rá, hanem valami ős titokra, homályban megbújó magyarázat lehetőségére, amit tudni kellene, hogy értsük, miért zökkent ki az idő.

Mitől lesz az enyészeté a termelés helye és kultúrája. Mi végre váltott a sors. Hogyan van az, hogy ezrek életén lép át a történelem, mintha létezne szándékolt felejtés és lásd, éppen ez lenne az.

A pásztorok dialógusaként induló, sötét világot életre hívó sötét lírát Auróra megjelenése emeli a dráma magasába. A romantikus, magányos hős tulajdonságait kapja: a szabadság nevében az idő mélyére látva tudni akar. Gyárat és várost elválasztó kerítést bont. A konkrét tettben ott a szimbolikus – a lehetséges: a fal múlt és jelen között is leomolhat.

A katartikus pillanatra a szerzői utasítás szerint ráereszkedik a függöny, előírva, hogy a falbontás hangjai még elérjenek hozzánk. Nem látjuk az eredményt, de tudnunk kell: nem ez a vége. Azt még nem tudjuk, lesz-e értelme Auróra magányosan kezdődő harcának, él-e vele a közösség, ha nincs gátja többé az emlékezésnek. Valakinek meg kell majd írnia ezt is.

 

Bujdos Attila

 

Kabai Lóránt-Zemlényi Attila: Vasgyári eklógák. A Beteg Kisfiú drámája. Városdráma 18 jelenetben. Prae Kiadó, Szoba Kiadó, 2023. Könyvterv: Tellinger András. Fotók: Varga Éva

A mű a Miskolci Nemzeti Színház drámapályázatán megosztott első helyezést ért el

 

 

* A vasgyári múlt megismerésének fontos, az új generáció számára kínált kísérlete volt a Tudásgyár. A Komlóstetői Kerékpáros Sport Klub és a Szépmesterségek Alapítvány közös projektje 2010. novemberétől 2012. márciusáig a művészetek iránt érdeklődő középiskolás fiataloknak, valamint a rossz anyagi vagy szociális körülmények között élő hátrányos helyzetű miskolci fiataloknak szerveződött, Egri Zsuzsa, Kishonthy Zsolt, Kishonthy-Kardos Rita, Sélley Andrea együttműködésének köszönhetően.

A szakkörök, műhelyek (Hanggyár, Képgyár, Vasgyár, Szöveggyár, Deszka, Filmgyár néven), a nyári táborok és nyilvános rendezvények nagyrészt a volt Vasgyár területén, a Factory Sportarénában zajlottak. A műhelyek vezetői: Boós Ferenc, DJ Hanggyár – zenei műhely; Tuczai Rita, kulturális antropológus, Képgyár – vizuális műhely; Darázs Richárd, kulturális antropológus, Gyársztori – helyismereti műhely; Zemlényi Attila, Műút alapító főszerkesztő, költő, Műút Szöveggyár – irodalmi műhely; Bujdos Attila, újságíró, Deszka – színházértő műhely; Madaras Péter, Cinefest programigazgató Filmgyár – filmes műhely. A Tudásgyár a forrásvidéke a Vasgyári eklógáknak – itt szerezte alapélményét a szerzőpáros, Zemlényi Attila és az irodalmi műhely munkájában részt vevő Kabai Lóránt.

A Tudásgyár, közelebbről a Deszka műhelye vette témájául először a Beteg Kisfiú történetét. A legendától indulva a tabuk témájából dolgozott színházi eszközökkel: Balázs Zoltán, a Maladype társulatának vezetője a nyári tábor idején Augusto Boal nyomán - a közjó érdekében – a bírósági tárgyalás eszközeit használva tette fel a kérdést: mi legyen a vasgyár sorsa. Az esküdtek arra jutottak: legalább részben bontani kellene, hogy az ipari örökség semmire sem használható romjainak helyén új élet sarjadhasson: gyárcsarnokok, lélegző zöld felületek, a kortárs művészeteknek, a szórakozásnak otthont adó létesítmények. A közönség ráébredt a színház használhatóságának élményére, és képessé vált elvárások megfogalmazására: a színházi játékot a Miskolcot irányító politikai elit részvételével is meg kellene ismételni.

 

 

A példa kedvéért

 

bruthali1a.jpg

Csodához nem kell engedély
feLugossy László

 

A kilencvenes évekről nem mondanék sokat. Azt hiszem, valójában nem is erről van szó, a mostanra történelmi időről – vannak persze ezek a furcsa esetek, tudjuk: „kor nem számít”. De, persze, de. Valami csak éppen akkor tud megtörténni, amikor, csak azokkal, akikkel - bármennyi az esetlegesség benne. Megtörténik, és ledobja magáról az időt, bizonyos értelemben elszabadul: lehetne bármikor, érvényesnek mondjuk bármikor.

 

x x x

 

Maradandóság. Nevezzük meg, ami született: művészet. Figyelmünkbe ajánlom.

 

x x x

 

Ha nem Miskolc, ha nem kilencvenes évek, miről beszélnénk most másfelől, mégis. Ha nem bölcsészet. Ha nem önmagát kereső városban, ha nem magukat kereső kósza lelkek. Ha nem Bruthália.

 

x x x

 

Szép élmény végigkövetni ezt a máig érdekes történetet. Teremtéstörténet-töredék, turistaútvonalon.

 

x x x

 

Hogy honnan jön. Honnan tudták. Vagy nem tudták, és akkor miért látni ennyire biztosnak. Ami lett, kész valamiként ölt arcot, játékos izgágasággal és izgalommal ugorja át a képi konvenciók akadályait mutatni formát, pontos szavakkal tudósít érzésekről, megfigyelésekről – kíméletlen a hangos gondolkodásban, a kimondásban, a megmutatásban. Néhol a gyermeki őszinteségig. Mikrokozmosz. Megnevezett referenciákkal – hová nyúlik vissza, mihez viszonyít. Mi számít, mi adja a megmutatkozás akarását. Ez a nyíltság is milyen szokatlan vállalás. Továbbgondolni Lermontovot, Paul Austertől venni nagy levegőt, Hajas Tibortól rugaszkodni neki. A példa kedvéért.

 

x x x

 

Gyűjtőhely, csomópont – egyben egész, kihallatszó, jól azonosítható hangokkal. Ma már tudjuk, fontos életművekben elhelyezhető nagy művekkel.

 

x x x

 

Élet. Lehet lelkesedni tőle. Elfogulatlanul. Nem kell azonosulni vele - megérint a szabadsága levegője úgy is.

 

Bujdos Attila

 

(Elhangzott a II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtárban, a Bruthalia - Boldogult kilencvenes évek című kiállítás megnyitóján, 2023. március 3-án)

Romlás kortársai

 

otven-ajto-a-ketszazbol-32.jpg

Tíz év múlva – ez van most éppen. Átértünk valahogy ezen az évtizeden, bárhogyan, egészen idáig, a szembesülés élményétől indulva, ahogyan álltunk akkor és ott a cukrászdaként halott tér belvárosi kirakata előtt, Varga Éva először kifüggesztett ajtóportréitól lenyűgözve.

Hány ennyire mély és eleven, valóságból születő élményt ad meg egy embernek az élet?

Azt látni, valami mennyire konkrét, mégis jelképes. Tárgyszerű, de érzelmes. Gondolkodásra ösztönző, a szívig érő.

Az enyészetet emeli ki a mulandóság öröktől való folyamatából. Lényeglátó és fontos. A tett erejével is ható, felelős művészet, a magára hagyottság élményét odakínálva, ha van még dolga valakinek evvel, kiváló alkalom a ráébredésre, hogy van.

 

+++

 

Tíz év múlva – ez van most éppen. Varga Éva ajtóportréi állják az időt. Kortalanok. Saját összefüggéseik viszonyrendszerein kívül is szépek. Lehetséges úgy is látni, hogy közben nem számít, hol és mikor volt ez. Valami egyszerűen csak van. Valahol. Az is lehet, közben már sehol, csak itt a képen.

Rendelkezünk a tárgy megnevezésére a közmegegyezés szerint alkalmas szóval. Tudjuk, hogy mi lenne a funkciója.

De ez itt az idő által aprólékosan megdolgozott felület artisztikus képe.

Az ajtó egy ajtó egy ajtó.

Ha úgy akarom nézni.

Ha tudom úgy nézni.

 

+++

 

Tudom-e? Lehet-e? Alkalmas vagyok-e az elfogulatlan nézésre, engedhetem-e magamnak a távolságtartást?

 

+++

 

Ha csupa nem a válaszom, akkor lenne még itt ez a kérdés: mondható-e a valóságból vett részletre, hogy ez: a valóság?

 

+++

 

Kétszáz felvételből kellene megszületnie az elbeszélésnek, amely egyetlen történetben fűzi egymáshoz ezt a kétszáz ajtót.

Túl a rozsda, a málló festék leírásain is van kapaszkodónk, ha személyes élményünk, érintettségünk nem lenne is: a méretek összevisszasága, az ide-jó-lesz-megoldások egyedi, kusza és kiszámíthatatlan általános gyakorlata ölt alakot a létező elmeséléséhez. Olyan világot kerekít a tények köré az emlékezet, amelyben a tervezői pontosságnak nem kell minden részletre kiterjednie. És az ezeket az ajtókat magába foglaló rendszer képtelen is minden részletet átlátni, ellenőrizni, hiszen túl nagyra nőtt, mintha szándékkal venné semmibe az átláthatóság határait.

 

+++

 

A nagy képhez látnunk kellene még a falak egészét, a vázat, a szerkezetet. Az anyagot formáló kohót és gépet. Az embert, akit a helyhez köt a munka kényszere. A tudást, ami által lesz valami, túl a pillanaton is megítélhető módon hasznosan vagy haszontalanul.

Kellene még maga az élet, verejtékkel, a műszaktól műszakig sorvadó izomzattal, a hanyatló erővel, plusz apró örömökkel.

Kellene még maga az élet, egyediségében és tömegszerűségében, ahogyan – mi tudjuk a nevét – a vasgyárból kiáradó sokadalmat hol elnyeli, hol visszaadja a termelésnek a város.

Kellene még a belátást nem ismerő történelmi kor, rátekintéssel az eszméket követő elméretezett iparra, túlnövesztett településre.

Kellene még a mérlegelés képessége: mi volt a jó, mi nem kellett volna. Vagy így nem, vagy egyáltalán. Sehogyan sem.

 

+++

 

Kétszáz ajtó.

Kétszáz mi más egymást feltételezően létezőnek a képe lenne ezzel egyenértékű ebben a felmutatásban?

Kétszáz mi más lenne még alkalmas mondani bármit a nincsről a puszta létével, azzal, ahogyan még: van?

Mi lenne még kétszáz ennyire érvényes figyelmeztetés a romlás kortársainak, hogy veszendőben, ami így-úgy hozzánk nőtt. Kihez a műszakjaival, a jövő ígéretével, az élet értelmével. Kihez csak azzal, ahogyan fújt a gyár. A kémények, a füst látványával, a halna dombjával. A későn születettekhez a rom rideg halmazával, hogy valami lehet csak úgy, hogy értelmetlenül.

 

+++

 

Kétszáz ajtó. Kétszáz átjáró a lomha időben a múlt és a jövő határáról.

Bujdos Attila

 

(Elhangzott Varga Éva Kétszáz ajtó című kiállításának megnyitóján, a miskolci Művészetek Házában, 2022. május 13-án)

Mikor a gyermek gyermek

szabina_gore-_black_home_100x50_encaustic_wax_mixed_media.jpg

 

 

Délután egy autó útját követte a tekintetem, 1965 volt, még sokáig ott maradt az orromban a benzinfüst illata.

A mulandóság szavak előtti tapasztalata - érezni valamit, ami már közben nincs is sehol.

 

+++

 

 

Van és még sincs.

 

+++

 

 

És akkor, talán keresed még egy darabig. Hátha megint lesz, és pont olyan lesz. És átéled, hogy ez: esélytelen. Ez: sors. Nincs sorminta, nincs ismétlődés. Bele éled magad, az életedbe. Szándéktalanul is.

 

+++

 

 

Bele élődsz.

 

+++

 

Kinek mennyi a ráébredés: telik az idő, tűntében viszi a benzinfüst magával a pillanatot, az utcaképet, a rövidnadrágos bámész kisfiút, és nem ismersz másik tér-idő rendszert, amelyben minden ugyanúgy tudna lenni, mint ott és akkor volt.

 

+++

 

Hová lett, ami volt.

 

+++

 

 

Ha a semmibe, hol az a semmi.

 

+++

 

Aztán elfelejted. Ha tudatában lennél a felejtésnek, azt is mondhatnád, lehet végleg. Elmúlt, nem számít veszteségnek, semminek sem számít, nem érzel már iránta, sodornak a napok, hetek, másvalaki néz vissza a tükörből. Kezded megszokni, hogy más is másnak lát.

 

+++

 

 

Nem mesélem el az egészet, csak odáig, közbevetésként, ha majd az eszedbe jutna valami. Handkét olvasol fennhangon, „mikor a gyermek gyermek volt..., ...látta maga előtt, milyen a paradicsom, most meg csak sejteni képes. nem tudta elképzelni a semmit, most meg undorodik tőle”, meglehet sírni akar benned valaki, de vársz, míg elcsitul, és lesz erőd folytatni. Mély levegő. Magadra figyelsz megint. Tudod, hogy az is vagy, aki voltál, tudod és akarod ezt a teljességet.

 

+++

 

Szeretném hinni, hogy erre mindenki képes, aki már elfelejtette valaha a gyermekségét. Bármi volt is az.

 

+++

 

Felteszem, a művészet ritkán számító. Handke nem tudhatja, melyik szava hívja elő egy ismeretlen sírhatnékját. Honnan is tudhatná. Szeretném, ha fogalma sem lenne róla. Személyes maradna az élmény, amihez kellett a varázsszava. Elég, ha én tudok róla.

 

+++

 

Az „én” általános alany.

 

+++

 

Helyettesítsék be bátran magukat. Egy próbát megér. Hátha felsejlik valami egész életet összefűzni képes viszonylat.

 

+++

 

Valójában Góré Szabina képeiről beszélek. Ahogyan egynemű a művészete azokéval, akik igazságot keresnek, másokat is hozzásegítve az élet igazságaihoz.

 

+++

 

Vegyük észre a fekete erejét ebben a festészetben. A szín képességét, ahogyan elemeli az életeseményt a valóságostól. Nem dokumentarizmusként kínálja oda, de nem is a mese komorságával nyomatékosítja.

 

+++

 

 

Egyszer volt. Félúton lehetünk a talán és biztosan között.

 

+++

 

Hol van maga a kép, amit a festmény kimetsz, a honnan is? Az időből? Az elbeszélésből? Most igyekszik végleg elnyelni a múlt, vagy épp most küzd meg érte az emlékezet, hogy meglegyen.

 

+++

 

Megvan: hát hiszen látjuk is, hogy meg.

 

+++

 

Az ábrázolás szépsége, hogy nem erőlteti a tárgyszerűséget a kompozícióban. A tere hol hihetően saját maga, az ott és akkor, amelyből vétetett. Hol mint műterem drapériája elé helyezi az alakjait. Hol egymásba úsztat síkokat. Meglátjuk majd, ahogy eljut a konkrétból a teljes semmibe emelkedő lebegéséig. Az lesz majd az igazi, hatalmas sötét, értelmes fekete.

+++

 

Mit állít. A valóság nem egyenlő azzal, ahogyan látunk valamit, amikor ránézünk. Valóság az is, ahogyan átéljük, amit látunk. Nincs benne tétovázás ezt az élményt megmutatni. Magunkra hagyni vele – a mi dolgunk.

 

+++

 

Kik ezek az emberek ezeken a képeken? A figyelmük érzelmektől mentes. Annak tetszik. Az elengedés pillanata a lényeg. A megszülető felismerés. Határozott metszéspont. Nevezzük megrendítőnek. Valaminek vége. Talán elvész. Talán ezt élik át. A nagy sejtést.

 

+++

 

Magadra gondolsz. A szavakkal leírható magadra, és a minden szón túlira, ami magában foglal. Nem részletezem.

 

+++

 

Honnan tudja, hogy ez: ilyen? Pontos megfigyelés? Érzelmi azonosulás? A szem és a kéz értő együttmozgása, az agy, a szív és a lélek harmóniájában? A személyiség nő tovább minden képben? Azt hiszem, van ilyen közelség.

 

+++

 

Bárhol lehet. Ez a közelség – bárhol. Olyasmi, ami mindenhol értelmes közelítés. Ráérezni a közös emberire. Lehetek én. Te. Önök. Egyetemes.

 

Bujdos Attila

 

Elhangzott Góré Szabina kiállításának megnyitóján, a Zempléni Fesztiválon, Szerencsen, a Zempléni Múzeumban, 2020. augusztus 15-én

 

A kép Góré Szabina alkotása: Black Home, 

Ha tudsz

fff.jpg

 

Vége-eleje – az idő mélyéről szólnak a színpadon a gyerekeket terelgető Keresztes Sándor szavai: akkor itt fogunk élni. Nem ígér jót nekik. Sem rosszat nem ígér. Nem sejteti a jövőt mint sorsot, hogy lesz-e egyáltalán jövő, amit nézőiként mi már úgy is tudunk: lesz. S hogy milyen lesz, a szemünk előtt pergett épp: üzembiztos dráma.

Dallamot emel és ejt a Csehov-verkli.

Örökre.

És most.

És most, és itt.

Végül tehát az érkező Prozorovék - a helység neve cirill betűkkel a pályaudvar falán: Miskolc.

A Miskolc nevű városban Három nővért játszik a színház, azt játsszák, hogy ezt a helyőrséget hagyja el a katonaság, hogy itt enyész a jövőt álmodás. Itt gyilkolja a holnapot a ma, mert innen képtelen másfelé irányt venni a gondolat, mint mindig csak a múltba.

Miért nem enged.

Lesz, aki megy.

Marad, aki marad.

Itt szólnak hozzánk Andrej szavai, Fandl Ferenc hangján: A városunk már kétszáz éve fennáll, százezer lakosa van, de egy sincs, egy művész sincs, nincs egyetlen, csak egy kicsit is jelentékeny ember, aki felkeltené az irigységet, akit szenvedélyesen szeretnék utánozni.

Összezár a hely és az idő Prozorovékkal, vállalod a közösséget, vagy sem, rólad is beszél Andrej. Személyes, benne vagy, ha feléd terjedve lépi át önnön határait a színmű. Nem muszáj haragudni miatta. Nem muszáj magadra venned: tudsz ellenpéldákat az Andrej tekintete által fel nem mért világodból.

Ha tudsz.

Szabadságodban áll mérlegelni, valóban felesleges-e itt és kifejezetten neked a tudás, mint egy orr a hónalj alatt.

Keresheted az isteni szikrát a Prozorov-gyerekekben, mutatja-e bármi a meglétét, vagy valamit, amit legalább hasonlatosnak vélnél. Vagy leválaszthatod Andrej hegedűt nyekergető, képkeretet fabrikáló létét a saját szavairól, hogy a tragikomédián túl csak a súlyos állítások maradjanak: romlott levegő, megnyomorított gyerekek, kialvó isteni szikra, szánalomra méltó, egymáshoz hasonló holttestek, mint apáik és anyáik.

A boldogságra való képtelenség univerzális élménye, a birtokba vehetetlen pillanat, miközben inal az élet.

Vagy: idegenként figyeled. Nem mindig ez van. Nem mindenkivel.

Kérd ki, ha nem tetszik.

Ha kamu.

És akkor már csak az marad, hogy miért nem esik jól olvasni a város nevét. Ebben az összefüggésben. Ez van, nem ez van. Vagy nem így. Vagy nem teljesen. Így. 

Akkor miért nem esik jól.

Meddig lehetne pontosítani, hogyan van. Meddig terjed a tapasztalat, meddig elegendő a helyzetet a legtökéletesebben leíró mondathoz, hogy múljon a szorongás a gondolatból.

Fogalmazd át az egészet.

Bujdos Attila

 

Csehov Három nővér című művéből Rusznyák Gábor rendezett előadást a Miskolci Nemzeti Színházban

 

 

Furmann Imre

furmann_imre.jpg

 

1988. augusztusában hallom először beszélni. Helyzetjelentést olvas fel a vidéki Magyarországról. Fotelban ül a balatonszemesi Express táborban, nyitott oldalfalú hodályban, itt jurtának mondják ezt az építményt.

Elnézést kér, amiért ülve, de fájdalma van, nem tud állni. Meggyőző, a valóságot mondja, amennyire meg tudom ítélni, nem tér el semmilyen lehetséges és létező olvasattól - suhognak a mondatokban a miskolci pártszékház fotocellás ajtajai.

Határozott hang, jól tagolva - egységben az ember és amiről beszél: nem helyezkedik kívül a leíráson, van benne érzés, mégis hiányzik belőle az indulat. Hiteles. Ott és azután is kirí a közéletben mutatkozó nyüzsgésből: figyelni kell rá, az igazságaira, a természetességre, ahogyan közli, értsél egyet vele/ne értsél egyet vele - nem mondhatja másként.

Ne keverjük össze a tévedhetetlenséggel. Én sem teszem.

A tények és a leírások között találod az őszinte embert, az örök őszinteség emberét - amikor a hit szinte bizonyosságként kínál távlatot, és amikor majd ilyen-olyan kudarcok felismerése utat enged az önirónia derűjének, akkor is.

Persze, mi a kudarc. Ha megpróbálta, lehet-e kudarc. Hát megpróbálta. Rajta nem múlott

De most még ez van: 1988 tehát, meleg nyári nap, az utolsó sorból alig is látszik az ember maga

A test alkata, a termet is számít, látványosan bizonyítja a helyzet, amikor egymás mellé ültetik a helyi tévében a nagyra hízott párttikárral, mellette a kanapén a kis embernek beszélnie sem kellene. Ez most, legyen világos, képileg is tűpontosan fogalmazva, nem ugyanannak az elitnek a belharca. Valaki jött, hogy hirdesse az igazságot és építse ennek az igazságnak a rendszerét. Szélfúttán, szakállasan, elszántan, hogy kimondja: nem úgy van az. És kimondja, a hangjában népi ízekkel, és nem azért mondja így, mert valakik ezt akarják hallani, nem játszik senkinek. Ez rögzül: mindenkihez beszél, de elsőbben is: magának beszél.

Szárszó '88 - így hívja az augusztusi tábort a szervezők, a Társadalompolitikai és Honismereti Klubok Tanácsa és a szakkollégiumok, Püski Sándorék 1943-as szárszói találkozójának jövőre figyelő felelősségével vállalva a folyamatosságot.

A jövőt szólítja a legtöbb mondat, nem is kérdés, hogy milyen lesz. Szalai Pál mondja: Nagy Imre és Salvador Allende mártíriuma a bizonyíték, van esélye a demokratikus szocializmusnak. Furmann Imre mondja: a sztálinizmust le kell bontani, nem emlékszem, szó szerint így-e, de ez az értelme, ez társul a jelenethez.

Az egyik megállapítás a hitről szól. A másik megállapítás a nem kér, de vesz, ragad programja: nem az ahogy szabad/ahogy lehet szűk levegője, de a céltudatos cselekvés kompromisszumokra nem készülő útválasztása. Így kell lennie.

A nagy tapsok emléke.

Lelkesültség. Felszabadultság. Bizonyítékot nyer: van nyílt és szabad beszéd. Vannak nyíltan és szabadon beszélők. Ez: bátorság. Ott és akkor, és azóta is.

Bátor ember, ezt gondolom, a legelsők egyike. Kitartó a bátorságban és az önkorlátozást nem ismerő magatartásban: nem lehetséges többféle beszéd, ha egyféle a mondanivaló. A mondanivaló nem kimódolt, nem a pillanat szüli: megérlelt. Nem lehetséges másként mondania magának, mint mindenki másnak.

Nem a majd csak lesz valahogy, és addig kibekkeljük általánosan ismert mintája az övé. A szabadság megvalósult lehetőségként ragyog fel vele.

Mondom most.

Mondom most, gondolom akkor és most.

Este beszélünk, nagyot hűl addigra, lecsukom a szemem, mielőtt leírom ezt: látom az arcát, épp úgy, mint ott: kíváncsian figyel, nyílt figyelemmel, semmiség pedig a téma, inkább az akkori jelen, a Három hangon című kötet talán (amely a szerkesztők leírása szerint arra bizonyíték, hogy nem alaptalanul küszködik a három fiatal lírikus – közte ő - a megszólalás jogáért), őszinte mégis az érdeklődés. Nincs benne terelés, vagy elvárás, hogy tarts vele – létezik, van, jelentékeny személyiség integritása ez, ezt érdemes észrevenni, és akarni másoknak, mindenkinek, még ha ez nagyjából lehetetlennek tetszik is.

 

Bujdos Attila

Megoldás

tanitas.jpg

Volt az a feladat, a megoldására negyvenöt perc, egy egész óra, küszködtünk vele, nem működött megoldóképlet, logika, semmi, és arra gondoltam, talán nincs is megoldás, ez olyan. Akkor mondta ki hangosan Pataki Márti, ennek nincs megoldása. Megvan a tanárunk arca, ahogy tüdejében reked a mélyre beszívott levegő, gondol valamire, lehet, utána számol, mielőtt jóváhagyná: nincs. Nem lehetett hosszú idő, néhány megnyúlt másodperc, talán éppen annyi, amennyi ahhoz kell, hogy valaki megdöbbenjen, majd úrrá legyen ezen az érzésén.

Április 9-én hajnalban, félálomban jutott eszembe a negyvennégy évvel ezelőtti történet, tudom pontosan, mert megírtam rögtön Messengeren M-nek, látom, azóta sem érkezett válasz. Elfoglalt, vagy mit mondjon erre. Mit mondanék én, ha ő mesélné, nem próbáltuk ki. Semmit. Vagy megkérdezném, miért meséli, miért mesél valaki ilyet, aztán kezdenék vele valamit, vagy nem.

Nem akarok beszélgetni senkivel. Most nem. Általában sem bármikor könnyű.

M. gondolkodása, amennyire tudom, praktikus. Figyel valamit, megérti, nem érti, elrendezi azzal, hogy az életben sem értünk mindent. Ez az eljárás nyitva hagyja a kérdést, lett volna még esélyünk további felismerésre. Itt tartok, azt értem, hogy nem értem, és ez bizonyos értelemben sokkal több, mint egy hamis magyarázat, az ismert világgal leírni az ismeretlent. Ráerőltetni.

A nemtudás tudása.

Miért döbbent meg a tanárunk, ha tudta, mire megy ez az egész. Akkor kellett volna megkérdezni. Lett volna értelme.

Meghalt nemrég, eltemették, megírta az újság a gyászhírek között, két hasábra szedve a nem túl hosszú szöveget. Hetvennégy éves volt. Hányszor hallhatta, hogy ennek nincs is megoldása, és hányszor adhatott igazat – mennyi ilyenre elég egy élet. Nedves hajjal jött az órákra, minden szünetben vizes fésűvel fésülködött.

Most már nem is tudnám megkérdezni, ha akarnám sem.

A döbbenet nyilván belemagyarázás, nem tudom, nem kérdeztem meg, senki sem kérdezte meg, voltak néhányan, akik megtehették volna. A jó matekosok. Döbbentnek láttam. Az összes érzés közül, amire már akkor is volt valamilyen szavam, most is ez illik rá.

Talán, hogy valaki egyáltalán eljutott a megoldásig. Vagy hogy nem kérdezi, hanem állítja. Felnőttes arcátlanságnak tűnik, mersznek, honnan is lehetne ennyire biztos a végletes állításhoz. Gyerek vagy kedves, bizonyos értelemben még nem egyenlő önmagaddal, tanulod az életet, és akkor ez is egy lecke, ilyen leckéken dől el, ki leszel. Görcsölsz-e a tiednél örökre felnőttebb világ feladványain, keresve megoldást, mert ez az értelme, hiszen a feladvánnyal együtt kapod az elvárást, hogy oldd meg, és még akkor is, amikor a megfelelésen túl nincs szabály, ami a kezedre játszhatna, de honnan is tudnád azelőtt, hogy a végére érnél. Honnan is tudnád, hogy a végére értél. Benne találnád-e a teljes halmazt az összes elemeivel a mondatban: mindent megpróbáltam. Ezt is honnan lehet tudni: minden. Valóság, vagy blöff.

Mi volt a lecke. Van megoldás, nincs megoldás – tudható. A tényekhez való viszony meg bátorság kérdése. Vagy alkaté: ha biztos vagy benne, akkor sem kell kimondanod. De kimondhatod, mert van ez a lehetőség is, valami megoldás nélkül, és léphetsz tovább. Ezzel már nem megy el több időd.

Bujdos Attila

 

A kép: Bernardo Strozzi festménye: Eratoszthenész Alexandriában tanít

 

 

Mennyi szépség fér el a szívedben

csabai_renato_karina.jpg

Ránézel a képre, és visz magával. Kétezertíz, délután van. Ugyanitt. Fiatal férfi ígéri a felejtést a képek előterében. A dolgok természetes rendjeként jövendöl. A halk hangja, ahogyan olvas, most is itt van a fejedben.

A fejemben.

Tudod, hogy nem így lesz. Vagy nem teljesen így. Felteszed, akkor és ott, pont az a beszéd értelme, hogy az emlékezet érdekében dolgozzon. Ne így legyen. Nem lenne jó így.

Úgy.

Nincs szükséged a figyelmeztetésre. 

Ránézel a képre, és mostantól tudod, ez: Csabai Renátó.

Ez: ilyen.

xxx

Milyen.

xxx

Birtokodban a felismerés képessége. Az egész, ami volt, van és ami ebből következően lehet még. Nem konkrét tudása ez valami darabjaira bontható jellegzetes világnak, de a darabonként épülő világ maga. A teremtés formája azonosítja a magánuniverzumot, végül minden dolgok hátterében: a teremtő Mestert.

Rögzíted, a ráérzés pillanataként, ekkortól fontos ez a világ-kép. Bevonódtál. Szükséges és lehetséges ezt az érzést rávetíteni az értelemmel belátható idődre, most így gondolod: örökre.

Most így gondolom.

Miért fontos.

Hagyod, lebegjen a kérdés.

Hagyom.

Lebegjen.

xxx

Pontosan tudod, a világ milyen. Egyébként. Azt hiszed, eleget éltél már hozzá. Nézed a képet, és felfogod tehát, hogy a teremtés: újrateremtés. Érkezett valaki, egyesével újrarajzolni a szereplőket.

Nem világosak a szándékai. Elégedetlen azzal, ahogyan a világ: létezik? Van egy érvényesebb ajánlata? Csak? 

Számít ez?

Mellesleg: van érvényesebb ajánlata.

Nem mellesleg. A „lehetne” helyett a „lehet”.

Esetleges, hogy hol kezdi, mikor ér a végére – a tisztasága nem enged, a vonalakat vezető könnyedsége, a súlyos meseszerűsége – válasz az „egyszer volt, hol nem volt”-ra. 

Itt. Van.

Kézenfekvő.

Létező viszonyként érzékeled: a teremtő szeret, kedvét és örömét leli a figuráiban. Egy jó kedvű teremtő. Vagy mi lenne a jó szó, kiben leli örömét. Embereiben. Az emberekben. Ezekben az emberekben.

A születés időrendben bomlik ki, a teremtés nem egynemű, a viszony változó. Mint aki megriadna az eszményítéstől. Mint akit bántana. Idealizálni: túlzás. Karcokkal fedi el a tökéletességet, ne legyen hibátlan. Úgy hagyja. A megfolyó festék mutatja: jelen van, a valóságból indul, de ez mégis: ábrázolat. Úgy hagyja. Ábrákat vetít az ábrázatra, csillagképeket. Univerzumot társít univerzummal – a végtelenből veszi elő a végesként leírhatót. Vagy fordítva: a végesben engedi feltárulni a végtelent. Úgy hagyja.

Arcra arc: egyedi, és általános. Az egyetlenből levezetve az összes. Minden arcban minden arc, mégsem kevered össze. Minden arcban Renátó.

Selbst és Persona.

Hogy úgy mondjam.

xxx

Személyiség. Személyesség.

xxx

Eleget láttál, megkérdezhetnéd: hát hol a történet. Mivégre sokasodnak az alakok organzán és papíron és vásznon és fotón. Mondj egy mesét, bármit, nem kell túlzásnak érezd. Csak a képzeleted szab határt. Semmi sem szab határt.

Indulj ki talán ebből: nincs háttér, az arc a semmiből tárul eléd, a vászon üres fehérjéből, nincs jelentősége a mögöttes világnak. Próbálj belenézni a rajzolt szemekbe, figyeld a csúcsfényt, ha van, a másik lényhez kapcsolódásra okot nem adó voltaképpeni ürességet, az elzárkózottságot: nincs viszontkíváncsiság, a kép arra van, hogy nézd.

xxx

Merülj el ezekben az arcokban, hagyd, hogy járjon át teljesen a képek gondossága, az ábrázolás finomsága. Mennyi szépség fér el a szívedben.

 

Bujdos Attila

 

(Elhangzott: Csabai Renátó cím nélküli kiállításának megnyitóján, 2018. április 16-án)

 

A kép: Csabai Renátó: Karina (filctoll, vászon)

süti beállítások módosítása