Péntek

Péntek

Mikor a gyermek gyermek

2020. augusztus 18. - javorpe

szabina_gore-_black_home_100x50_encaustic_wax_mixed_media.jpg

 

 

Délután egy autó útját követte a tekintetem, 1965 volt, még sokáig ott maradt az orromban a benzinfüst illata.

A mulandóság szavak előtti tapasztalata - érezni valamit, ami már közben nincs is sehol.

 

+++

 

 

Van és még sincs.

 

+++

 

 

És akkor, talán keresed még egy darabig. Hátha megint lesz, és pont olyan lesz. És átéled, hogy ez: esélytelen. Ez: sors. Nincs sorminta, nincs ismétlődés. Bele éled magad, az életedbe. Szándéktalanul is.

 

+++

 

 

Bele élődsz.

 

+++

 

Kinek mennyi a ráébredés: telik az idő, tűntében viszi a benzinfüst magával a pillanatot, az utcaképet, a rövidnadrágos bámész kisfiút, és nem ismersz másik tér-idő rendszert, amelyben minden ugyanúgy tudna lenni, mint ott és akkor volt.

 

+++

 

Hová lett, ami volt.

 

+++

 

 

Ha a semmibe, hol az a semmi.

 

+++

 

Aztán elfelejted. Ha tudatában lennél a felejtésnek, azt is mondhatnád, lehet végleg. Elmúlt, nem számít veszteségnek, semminek sem számít, nem érzel már iránta, sodornak a napok, hetek, másvalaki néz vissza a tükörből. Kezded megszokni, hogy más is másnak lát.

 

+++

 

 

Nem mesélem el az egészet, csak odáig, közbevetésként, ha majd az eszedbe jutna valami. Handkét olvasol fennhangon, „mikor a gyermek gyermek volt..., ...látta maga előtt, milyen a paradicsom, most meg csak sejteni képes. nem tudta elképzelni a semmit, most meg undorodik tőle”, meglehet sírni akar benned valaki, de vársz, míg elcsitul, és lesz erőd folytatni. Mély levegő. Magadra figyelsz megint. Tudod, hogy az is vagy, aki voltál, tudod és akarod ezt a teljességet.

 

+++

 

Szeretném hinni, hogy erre mindenki képes, aki már elfelejtette valaha a gyermekségét. Bármi volt is az.

 

+++

 

Felteszem, a művészet ritkán számító. Handke nem tudhatja, melyik szava hívja elő egy ismeretlen sírhatnékját. Honnan is tudhatná. Szeretném, ha fogalma sem lenne róla. Személyes maradna az élmény, amihez kellett a varázsszava. Elég, ha én tudok róla.

 

+++

 

Az „én” általános alany.

 

+++

 

Helyettesítsék be bátran magukat. Egy próbát megér. Hátha felsejlik valami egész életet összefűzni képes viszonylat.

 

+++

 

Valójában Góré Szabina képeiről beszélek. Ahogyan egynemű a művészete azokéval, akik igazságot keresnek, másokat is hozzásegítve az élet igazságaihoz.

 

+++

 

Vegyük észre a fekete erejét ebben a festészetben. A szín képességét, ahogyan elemeli az életeseményt a valóságostól. Nem dokumentarizmusként kínálja oda, de nem is a mese komorságával nyomatékosítja.

 

+++

 

 

Egyszer volt. Félúton lehetünk a talán és biztosan között.

 

+++

 

Hol van maga a kép, amit a festmény kimetsz, a honnan is? Az időből? Az elbeszélésből? Most igyekszik végleg elnyelni a múlt, vagy épp most küzd meg érte az emlékezet, hogy meglegyen.

 

+++

 

Megvan: hát hiszen látjuk is, hogy meg.

 

+++

 

Az ábrázolás szépsége, hogy nem erőlteti a tárgyszerűséget a kompozícióban. A tere hol hihetően saját maga, az ott és akkor, amelyből vétetett. Hol mint műterem drapériája elé helyezi az alakjait. Hol egymásba úsztat síkokat. Meglátjuk majd, ahogy eljut a konkrétból a teljes semmibe emelkedő lebegéséig. Az lesz majd az igazi, hatalmas sötét, értelmes fekete.

+++

 

Mit állít. A valóság nem egyenlő azzal, ahogyan látunk valamit, amikor ránézünk. Valóság az is, ahogyan átéljük, amit látunk. Nincs benne tétovázás ezt az élményt megmutatni. Magunkra hagyni vele – a mi dolgunk.

 

+++

 

Kik ezek az emberek ezeken a képeken? A figyelmük érzelmektől mentes. Annak tetszik. Az elengedés pillanata a lényeg. A megszülető felismerés. Határozott metszéspont. Nevezzük megrendítőnek. Valaminek vége. Talán elvész. Talán ezt élik át. A nagy sejtést.

 

+++

 

Magadra gondolsz. A szavakkal leírható magadra, és a minden szón túlira, ami magában foglal. Nem részletezem.

 

+++

 

Honnan tudja, hogy ez: ilyen? Pontos megfigyelés? Érzelmi azonosulás? A szem és a kéz értő együttmozgása, az agy, a szív és a lélek harmóniájában? A személyiség nő tovább minden képben? Azt hiszem, van ilyen közelség.

 

+++

 

Bárhol lehet. Ez a közelség – bárhol. Olyasmi, ami mindenhol értelmes közelítés. Ráérezni a közös emberire. Lehetek én. Te. Önök. Egyetemes.

 

Bujdos Attila

 

Elhangzott Góré Szabina kiállításának megnyitóján, a Zempléni Fesztiválon, Szerencsen, a Zempléni Múzeumban, 2020. augusztus 15-én

 

A kép Góré Szabina alkotása: Black Home, 

A bejegyzés trackback címe:

https://penteken.blog.hu/api/trackback/id/tr3416168836

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása