Ránézel a képre, és visz magával. Kétezertíz, délután van. Ugyanitt. Fiatal férfi ígéri a felejtést a képek előterében. A dolgok természetes rendjeként jövendöl. A halk hangja, ahogyan olvas, most is itt van a fejedben.

A fejemben.

Tudod, hogy nem így lesz. Vagy nem teljesen így. Felteszed, akkor és ott, pont az a beszéd értelme, hogy az emlékezet érdekében dolgozzon. Ne így legyen. Nem lenne jó így.

Úgy.

Nincs szükséged a figyelmeztetésre. 

Ránézel a képre, és mostantól tudod, ez: Csabai Renátó.

Ez: ilyen.

xxx

Milyen.

xxx

Birtokodban a felismerés képessége. Az egész, ami volt, van és ami ebből következően lehet még. Nem konkrét tudása ez valami darabjaira bontható jellegzetes világnak, de a darabonként épülő világ maga. A teremtés formája azonosítja a magánuniverzumot, végül minden dolgok hátterében: a teremtő Mestert.

Rögzíted, a ráérzés pillanataként, ekkortól fontos ez a világ-kép. Bevonódtál. Szükséges és lehetséges ezt az érzést rávetíteni az értelemmel belátható idődre, most így gondolod: örökre.

Most így gondolom.

Miért fontos.

Hagyod, lebegjen a kérdés.

Hagyom.

Lebegjen.

xxx

Pontosan tudod, a világ milyen. Egyébként. Azt hiszed, eleget éltél már hozzá. Nézed a képet, és felfogod tehát, hogy a teremtés: újrateremtés. Érkezett valaki, egyesével újrarajzolni a szereplőket.

Nem világosak a szándékai. Elégedetlen azzal, ahogyan a világ: létezik? Van egy érvényesebb ajánlata? Csak? 

Számít ez?

Mellesleg: van érvényesebb ajánlata.

Nem mellesleg. A „lehetne” helyett a „lehet”.

Esetleges, hogy hol kezdi, mikor ér a végére – a tisztasága nem enged, a vonalakat vezető könnyedsége, a súlyos meseszerűsége – válasz az „egyszer volt, hol nem volt”-ra. 

Itt. Van.

Kézenfekvő.

Létező viszonyként érzékeled: a teremtő szeret, kedvét és örömét leli a figuráiban. Egy jó kedvű teremtő. Vagy mi lenne a jó szó, kiben leli örömét. Embereiben. Az emberekben. Ezekben az emberekben.

A születés időrendben bomlik ki, a teremtés nem egynemű, a viszony változó. Mint aki megriadna az eszményítéstől. Mint akit bántana. Idealizálni: túlzás. Karcokkal fedi el a tökéletességet, ne legyen hibátlan. Úgy hagyja. A megfolyó festék mutatja: jelen van, a valóságból indul, de ez mégis: ábrázolat. Úgy hagyja. Ábrákat vetít az ábrázatra, csillagképeket. Univerzumot társít univerzummal – a végtelenből veszi elő a végesként leírhatót. Vagy fordítva: a végesben engedi feltárulni a végtelent. Úgy hagyja.

Arcra arc: egyedi, és általános. Az egyetlenből levezetve az összes. Minden arcban minden arc, mégsem kevered össze. Minden arcban Renátó.

Selbst és Persona.

Hogy úgy mondjam.

xxx

Személyiség. Személyesség.

xxx

Eleget láttál, megkérdezhetnéd: hát hol a történet. Mivégre sokasodnak az alakok organzán és papíron és vásznon és fotón. Mondj egy mesét, bármit, nem kell túlzásnak érezd. Csak a képzeleted szab határt. Semmi sem szab határt.

Indulj ki talán ebből: nincs háttér, az arc a semmiből tárul eléd, a vászon üres fehérjéből, nincs jelentősége a mögöttes világnak. Próbálj belenézni a rajzolt szemekbe, figyeld a csúcsfényt, ha van, a másik lényhez kapcsolódásra okot nem adó voltaképpeni ürességet, az elzárkózottságot: nincs viszontkíváncsiság, a kép arra van, hogy nézd.

xxx

Merülj el ezekben az arcokban, hagyd, hogy járjon át teljesen a képek gondossága, az ábrázolás finomsága. Mennyi szépség fér el a szívedben.

Bujdos Attila

(Elhangzott: Csabai Renátó cím nélküli kiállításának megnyitóján, 2018. április 16-án)

A kép: Csabai Renátó: Karina (filctoll, vászon)