1988. augusztusában hallom először beszélni. Helyzetjelentést olvas fel a vidéki Magyarországról. Fotelban ül a balatonszemesi Express táborban, nyitott oldalfalú hodályban, itt jurtának mondják ezt az építményt.

Elnézést kér, amiért ülve, de fájdalma van, nem tud állni. Meggyőző, a valóságot mondja, amennyire meg tudom ítélni, nem tér el semmilyen lehetséges és létező olvasattól - suhognak a mondatokban a miskolci pártszékház fotocellás ajtajai.

Határozott hang, jól tagolva - egységben az ember és amiről beszél: nem helyezkedik kívül a leíráson, van benne érzés, mégis hiányzik belőle az indulat. Hiteles. Ott és azután is kirí a közéletben mutatkozó nyüzsgésből: figyelni kell rá, az igazságaira, a természetességre, ahogyan közli, értsél egyet vele/ne értsél egyet vele - nem mondhatja másként.

Ne keverjük össze a tévedhetetlenséggel. Én sem teszem.

A tények és a leírások között találod az őszinte embert, az örök őszinteség emberét - amikor a hit szinte bizonyosságként kínál távlatot, és amikor majd ilyen-olyan kudarcok felismerése utat enged az önirónia derűjének, akkor is.

Persze, mi a kudarc. Ha megpróbálta, lehet-e kudarc. Hát megpróbálta. Rajta nem múlott

De most még ez van: 1988 tehát, meleg nyári nap, az utolsó sorból alig is látszik az ember maga

A test alkata, a termet is számít, látványosan bizonyítja a helyzet, amikor egymás mellé ültetik a helyi tévében a nagyra hízott párttikárral, mellette a kanapén a kis embernek beszélnie sem kellene. Ez most, legyen világos, képileg is tűpontosan fogalmazva, nem ugyanannak az elitnek a belharca. Valaki jött, hogy hirdesse az igazságot és építse ennek az igazságnak a rendszerét. Szélfúttán, szakállasan, elszántan, hogy kimondja: nem úgy van az. És kimondja, a hangjában népi ízekkel, és nem azért mondja így, mert valakik ezt akarják hallani, nem játszik senkinek. Ez rögzül: mindenkihez beszél, de elsőbben is: magának beszél.

Szárszó '88 - így hívja az augusztusi tábort a szervezők, a Társadalompolitikai és Honismereti Klubok Tanácsa és a szakkollégiumok, Püski Sándorék 1943-as szárszói találkozójának jövőre figyelő felelősségével vállalva a folyamatosságot.

A jövőt szólítja a legtöbb mondat, nem is kérdés, hogy milyen lesz. Szalai Pál mondja: Nagy Imre és Salvador Allende mártíriuma a bizonyíték, van esélye a demokratikus szocializmusnak. Furmann Imre mondja: a sztálinizmust le kell bontani, nem emlékszem, szó szerint így-e, de ez az értelme, ez társul a jelenethez.

Az egyik megállapítás a hitről szól. A másik megállapítás a nem kér, de vesz, ragad programja: nem az ahogy szabad/ahogy lehet szűk levegője, de a céltudatos cselekvés kompromisszumokra nem készülő útválasztása. Így kell lennie.

A nagy tapsok emléke.

Lelkesültség. Felszabadultság. Bizonyítékot nyer: van nyílt és szabad beszéd. Vannak nyíltan és szabadon beszélők. Ez: bátorság. Ott és akkor, és azóta is.

Bátor ember, ezt gondolom, a legelsők egyike. Kitartó a bátorságban és az önkorlátozást nem ismerő magatartásban: nem lehetséges többféle beszéd, ha egyféle a mondanivaló. A mondanivaló nem kimódolt, nem a pillanat szüli: megérlelt. Nem lehetséges másként mondania magának, mint mindenki másnak.

Nem a majd csak lesz valahogy, és addig kibekkeljük általánosan ismert mintája az övé. A szabadság megvalósult lehetőségként ragyog fel vele.

Mondom most.

Mondom most, gondolom akkor és most.

Este beszélünk, nagyot hűl addigra, lecsukom a szemem, mielőtt leírom ezt: látom az arcát, épp úgy, mint ott: kíváncsian figyel, nyílt figyelemmel, semmiség pedig a téma, inkább az akkori jelen, a Három hangon című kötet talán (amely a szerkesztők leírása szerint arra bizonyíték, hogy nem alaptalanul küszködik a három fiatal lírikus – közte ő - a megszólalás jogáért), őszinte mégis az érdeklődés. Nincs benne terelés, vagy elvárás, hogy tarts vele – létezik, van, jelentékeny személyiség integritása ez, ezt érdemes észrevenni, és akarni másoknak, mindenkinek, még ha ez nagyjából lehetetlennek tetszik is.

Bujdos Attila