Van-e még a szívünkben szeretet. Ezt kérdezi a rádió.

Lehet szavazni, huszonhárom százalék nem, hetvenhét százalék igen.

Elég sok.

Mi van, ha nincs a szívünkben szeretet? Mi van benne a szívben akkor.

Mi van, ha van.

Most, amikor végre tudunk valamit, lett-e következménye ennek a magabiztos állításnak. Jobb hely lett a világ? Mit érzünk? Érezzük-e az elégedettséget.

Ennyi ember nem tévedhet. Hát, nyilván. Eldönthet egy eldöntendő kérdést.

És akkor ez: eldőlt?

Ne legyen kétségünk, hogy meg is adhat valamit, hogy valami: legyen?

Mi van, ha ez az egész: tévedés? Mint amikor azt mondjuk, amit hiszünk, bár azt kérdezték, mit tudunk.

Mi a bizonyosságunk igenre, nemre?

Beleláthat-e mindenki, a mindenki szívébe?

És nézve a valamit, a mindenki szívét, lesz, aki semmit nem lát. Azt mondja, a helyes válasz a nem. Nincs abban semmi. Nincs a szívünkben szeretet. Látom, hogy nincs. A nincset látom. A leírhatatlant. Beleborzad ebbe a semmibe, ahogyan kimondja, hogy: nincs. Nincs a szívünkben szeretet. Csillagok tűntek itt el, világok omlottak össze itt ebben a roppant fekete lyukban. Rosszul van összerakva a mindenség.

Más meg azt mondja arra, amit lát, ha látja, a helyes válasz az igen. Szívünkben ott a szeretet.

Képzeljük ezt el, a világ sok embert, ahogyan néznek valamit, egyetlen pontra rögzült tekintettel, egyetlen válaszra koncentrálva.

Tétes helyzet, mi múlik azon.

Nyilván nem ugyanazt nézi mind, ilyen nincs.

Szívben nem közösködünk.  

Mindenkinek a maga szíve. Legyen elég. Tehernek, feladatnak, élménynek.

Honnan tudja azt az ember, mi van a másik szívében. Vagy, hogy érje csak be azzal: a sajátjában mi van.

Ha nem szólít meg a rádió, mikor kérdezte volna ugyanezt? Mikor jutott volna eszébe ilyet kérdezni.

Kellene legyen, mondjuk, ilyen tudása. Naprakész. Kellene az örök élveboncolás, a befelé figyelés, az önvizsgálat, mi lakozik benne: el nem múló büszkeség, önbecsülés, felragyog-e még a szíve a bensőjét figyelő monitoron, felfedezhető a mennyiség, amikor szinte észrevehetetlen is, hogy van benne szeretet, vagy csak valami rideg kődarab kering abban a sötét belső űrben.

Mióta is.

És ha mégis szív az, ami ott látható, mi van benne.

Ma jó vagyok, boldogság jár át, viszem magammal mindenhová ezt az érzést, melegséget szerte a világban. Ez emeli szavaim a mondanivaló rangjára, figyelemre érdemesít. Ettől gyengéd és bársonyos a hangom, tiszta és félelem nélküli a tekintetem. Ha ma kérdezné a rádió, van-e még szeretet ennek az embernek a szívében, hibátlanul tudnám rá a választ. Mert tudom. 

Ma üres a szívem, nyirkos odú, megfáradt minden dobbanása, hagyjuk, nem akarok beszélni sem róla.

Kit érdekel, különben is.

Mennyire életszerű erről beszélni? Vagy időszerű. Ki kérdez ilyet ha nem is örökké, de legalább akár csak egyszer is: van-e még a szívedben szeretet. Van, nincs, sosem is volt – mit lehet erre mondani. Miért érdekel, segítesz-e, ha most nincs, de szeretném, hogy legyen. Akarod-e, hogy a tiédben is legyen, csak mert az enyémben van, mert ezzel élek.

Változtat-e valamin. Rajtad, rajtam.

Mi függ ettől a választól, hogy helyes legyen. Semmi? Minden? Legalább egy igaz, és érzelmes pillanat?

Bujdos Attila


Kép: Thomas Eakins: The Agnew Clinic (1889), olaj, vászon