Hosszúra nyúlik a pillanat, a tétovaságra esik a hangsúly, a sok biztos akarásban a megtorpanásra. Mintha minden csak azt szolgálná, hogy a legvége elmesélhetővé váljon, ez a sokféleképp megélhető csend, a szemérmesnek mutatkozó bizonytalankodás. Hiába választ a szív, hiába az egymásnak rendelés…

Nagyapa alszik, alkarjával takarja a szemét. Órája a falon, szögre akasztva. Felakasztja. A szeméhez emeli az alkarját. És, már alszik. Ennyi. Kevesebb idő, mint ahogyan most elmesélem. Vagy talán pont annyi. Nézem, ahogyan alszik, kipróbálom, nekem mennyi idő lenne. Nincs órám. Nincs másik…

Csak azt akarom elmesélni még, azt az élményt, ahogyan megyek a főutcán, jut még valamennyi bágyadt napfény az égről, ezen az órán képes bevilágítani ide, az emeletes polgárházak közé, meleget nem ad már ugyan, de jelentéktelen részletté fokozza a hőmérsékletet, nem számít, most, hogy ezt mondom,…