Hosszúra nyúlik a pillanat, a tétovaságra esik a hangsúly, a sok biztos akarásban a megtorpanásra. Mintha minden csak azt szolgálná, hogy a legvége elmesélhetővé váljon, ez a sokféleképp megélhető csend, a szemérmesnek mutatkozó bizonytalankodás. Hiába választ a szív, hiába az egymásnak rendelés megszenvedettsége, a másikért vállalt pokoljárás - az egymásra találás megadatottsága, a „mindörökre” kimondása és megélése között ott a határ.

Kell, hogy lásd: átlépni a boldogságba sem egyszerű.

Ülnek ketten Szőcs Artur színpadán, Csongor és Tünde, Bodoky Márk és Prohászka Fanni - megejtően fiatalok és szép emberek, én a tiéd, te az enyém, a sors is jóváhagyta, ám legyen – miért hát, hogy haboznak egymásra nézni, megérinteni a másikat.

Megtehetnék. Nem teszik.

Kell még egy kis idő.

A kéz megáll a levegőben, visszavesz a mozdulatból, újra és újra megpróbál úrrá lenni a tehetetlenségi erőn. Nem a fizika törvénye ez. Talán a léleké - megható, szinte szentimentális kép.

Mire kell még ez az alig is mérhető saját idő, mielőtt minden egybeolvadna a közös idejükben.

Jó nézni, kivárni, hogy mi lesz, visszagondolni a tétova pillanatra, megvolt-e, vagy volt-e legalább valami hasonló élmény és tapasztalat.

Jövőre gondolás, a közös élet birtokbavétele előtt.

Jó lesz. Nem lesz jó. Hogyan lesz jó.

Meddig látható be a jövő, elhatolhat-e a gondolat a legeleje előtt, egészen a legvégéig, amikor minden elmúlik majd, nem lesz más, csak az átélni lehetetlen, mindent lezáró semmi. Hogy mi történik addig, készen állsz-e rá, bármi legyen is, ami eljön - amit viszel magaddal, és ami visz magával, sodor. Ha nem tudható is, legalább elképzelhető-e a legelején a néhány év múlva hajnali megébredés, az ágy túloldaláról a békés szuszogás hangja, az elfogadás, a természetes, magyarázatot nem igénylő érzés, hogy jól van ez így, lenni és itt lenni, vele, a legjobb, ami csak történhet. A rád törő kétség, elég jó vagy-e, hogy ne azt érezze: a téged választása megfosztotta valamitől, ami sokkal inkább ő lett volna.

Mond így kérlek: lehetett volna.

Elképzeled-e a pillanatot, amikor ő is megébred, éppen szomorúan, és nem akar szólni róla, és nem tudod, mire gondolj majd, oka vagy-e, vagy csak rossz, és rosszkor félbeszakadt álom szegi kedvét. Benne voltál, nem voltál benne.

Elképzeled-e, hogy mindvégig marad valamennyi áthatolhatatlan távolság, amiről nem beszélsz, és nem beszél, mert lehetetlen. Talán lehetetlen. Talán belegondolni is lehetetlen, hiába vagy már benne.

Talán így kell lennie, múlik az idő, ez bizonyosság, dolgozik rajta és rajtad, egyszer vége lesz ennek az egésznek, ránézel lopva, rád néz lopva, emeled a kezed, és hozzáérsz.

Megérintik egymást.

Minden rendben van. Minden rendben lesz.

Bujdos Attila

A Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című drámai költeményéből született előadás jelenetében Prohászka Fanni és Bodoky Márk látható. A fotót Éder Vera készítette.