Készülj el rá.

Lesz egy este, amikor valaki kimondja, mennyire semmi az egész, ahová végül jutottál, és van mihez képest, nos, tudd akkor: az ő teljesítményéhez képest különösen értékelhetetlen. Mérsékelten drága helyen ültök, kék falak háttere előtt. A színnek még nem volt ideje megkopnia. Feltörekvő bár galériája. Elszivárognak a percek. Ugyanazon a kanapén találtatok helyet magatoknak, ha látni akarod az arcát - látni mi ez, indulat, vagy nyomatékosabban kimondott ítélet, hogy a pillanat szülte, a beszélgetés heve, vagy készült rá, hogy kimondja, ott volt már egy ideje a többi naprakész értékeléssel a fejében, jó, hogy kijött, nincs gondja többé rá, és ez volt végül a megfelelő alkalom, hogy kibukjon -, kénytelen leszel az egész felsőtested felé fordítani. Ez plusz kényelmetlenség a számodra - mondjuk így - amúgy sem kellemes helyzetben: a törzset csak bizonyos határok között engedik mozdulni a derék körüli lerakódások. Nem tudhatod, mennyire a vége felé hangzik majd ez el, úgy értem, ki tudja, mi van még egyáltalán hátra. Senki nem tudja. Te sem tudod. Nem is akarod tudni. Egy ideje mindenesetre úgy gondolsz erre, csak ne valami kínosan méltatlan legyen, ami majd a legutolsó pillanatban történik veled, szóval: a befejezés - félig már odaát, de annyira mégis itt még, hogy átéld és felfogd, mennyire rossz is ez. Az utolsó emléked. Mérlegelsz tehát, tudatosan félbehagysz beszélgetéseket, kioldalogsz a nézőtérről, becsukod a könyvet, tipikusan középszerű reakciónak kellene mondanod, ahogy megkerülöd, hogy elfogadd a drámád, teljes mélységében érezni akarva játszd ezt a szerepet, kitöltsd a sorsod, így szokták mondani, azt hiszem - elvetned és elfogadnod is szánalmas, hogy ez: ennyi.

Ha így csinálod: ennyi. És így csinálod.

Nem sürgeted az időt, de nem is féled.

Számolsz a lehetőséggel.

Belül a komfortzónában, és kilógva belőle.

Az ember ekkor már gyakrabban gondol saját integritására, bizonyos körülmények kikényszerítik ráadásul a ráébredést, hogy amit tudni vélt magával kapcsolatban, legfeljebb hit lehetett csupán, mert nem úgy volt az egész, lám, mennyire láthatóan felködlik sokféle alakja, ahogyan másfajta magyarázatokat kap. Elszorul a szíved. Mi maradt, mi veszett el. Néha beszélsz is erről, tudsz beszélni róla, saját megfigyelésed tárgyaként: soha nem a nosztalgia szavait használva, néha talán riasztóan józanul, és hidegen, mint aki nem magáról mondja, amit. Nem az a számadás ez, még, ami a legvégén mindenki életében elkövetkezik állítólag. Nem az igazság pillanata. A számára sem az, hogy amikor ott áll a hol is, ahol minden megméretik, tényleg kiállja-e az idő próbáját vagy mijét ez az őt és téged szembeállító magabiztossága. És még nem az igazi számadásod neked sem, amikor majd a tények fölé kell nőnie a lényegnek, az anekdoták fölé a végtelen szövegtengerből kimagasló mondatoknak: hogyan volt ennek értelme.

Ha volt.

Nem hiszel benne, ugye, hogy lesz ez is. Vagy ha igen, megtörténik szinte magától.
Csak az számít, egyelőre: te hogyan vagy ezzel.
Talán azt hiszed, végig ez számít majd.
Nincs visszaút, kinyitod a szemed, és: ez van, becsukod, és: ez van, ezek a magyarázatokat nem igénylő álmaid. És ez a mai különösen olyan nap, amikor nincs is benned elégedetlenség és bánat emiatt. Volt, ahogyan volt, ezt sem könnyű belátni, és érthetően elmesélni bárkinek, aki tényleg kíváncsi rá. Nem kérsz mások értelmezéseiből, és pláne nem kezdesz hinni benne, hogy lennének értelmes szempontok az összevetésre. Annyira talán senki sem figyel, hogy legalább együttérzésében részese lehetne annak, ami veled történik. Akarna lenni. A részese.
Gondolkozol majd még egy darabig, mi volt ez, mitől érezted, hogy megmozdul benned tőle valami, alaktalan az alaktalanban. Ha nevet adnál ennek az érzésnek, a démon lenne az első szó, ami az eszedbe jut. Az is miért.
Aztán már nem ezen gondolkodsz. Lesznek megint hosszú csendjeid, a hallgatásod teremt többnyire viszonyt a világgal. Nem magyarázod, amit nem lehet.

Így lesz.

Készülj el rá.

Bujdos Attila

A Rhapsody in Blue című képet Jeff Montgomery festette