Nagyapa alszik, alkarjával takarja a szemét. Órája a falon, szögre akasztva.

Felakasztja. A szeméhez emeli az alkarját. És, már alszik.

Ennyi.

Kevesebb idő, mint ahogyan most elmesélem.

Vagy talán pont annyi.

Nézem, ahogyan alszik, kipróbálom, nekem mennyi idő lenne. Nincs órám. Nincs másik szög. Ha lenne órám, hová akasztanám. A fal ezen az oldalon üres. Emelem a karom, túl rövid, fáj a vállam, kényelmetlen a póz. Nem enged annyit az izület, hogy kényelmes legyen. Vagy természetes. Az alkar nem pontosan takar.

Emlékszem, látom a fényt beszűrődni.

Nem tudok elaludni.

Délután van. Arra gondolok, miattam alszik. Ne egyedül küszködjek az elalvással.

Nem tudom, mire gondoljak, miért.

Honnan tudom, hogy alszik.

Fekszem mellette, a falusi tiszta szobájukban, az arcunk egy magasságban. Idegen ember.

A nagyapám.

Ritkán látom, talán még majd egyszer, a nyakán lecsúszó kötéssel, vékony férfi, bejön a konyhánkba, túl van a műtéten. Nyelőcsőrák. Meg fog halni. Látom, ahogy áll a konyhánkban, a fali csapból iszik, a tenyeréből. Nem kér poharat. Mond valamit, beszél a mamival. Nem jön beljebb. Jobbra nyílik a szoba, abból a másik szoba, nyáron is hideg, hajópadlós. Nem használjuk. A konyhában szoktunk leülni. Van tornác, ott szinte soha.

Nyár van, nagyapa benézett. Jött, hogy lásson minket, azért. Erre járt, dolga volt, azt hiszem, a kórházban. A kórházban lehetett dolga. A kötés miatt gondolom?

Mesélem az édesanyámnak.

Nem emlékszik, hogy volt ilyen. Hogy lett volna.

Nem lehetett pedig ilyen túl gyakran. Megműtötték, szenvedett, meghalt. Nem láttuk többé.

Véget ért a közös időnk.

Nem emlékszem az arcára. A fényképet látom, a falunkon, többedmagával áll, és tudom, hogy melyik. Hogy melyik volt.

Nincs kép róla, ahogy alszik mellettem. Az unokája mellett. Borostás. Nincs borostája. Nem emlékszem a borostájára. Kellett, hogy legyen. Valamennyi. Délutánra valamennyit nő a férfiszakáll. Megengedi a képzeletem, hogy volt borostája.

Mennyire konkrét a képzeletem. Mennyire közelíthet az emlékezet, egyetlen ember arcára. Mennyire olvad bele sok öreg férfiarc, amit valaha láttam, ebbe az egyetlen férfiarcba, amire emlékezni próbálok.

Ruhában alszik. Nem emlékszem az illatára. Általában sem emlékszem az illatokra.

Régen volt.

Milyen illatok lehettek ötven éve.

Egy Wartburg szagára emlékszem. Az akkori benzinére.

Ha ma lenne ez, készítenék képet róla: alszik, kinyújtott testtel, ellazulva.

Nem fájt a válla?

Lenne egy képem erről.

Nincs ez a képem erről.

Ez a képem róla, ahogyan most mesélem.

Mennyit tudok elmesélni erről.

Teljesen pontatlan, mint a legtöbb benyomás.

Akkor mégis, miért.

Tudom, mennyire érzelmes, de nem érdekel. Gyakran elérzékenyülök, de nem érdekel. Látni kellene, ahogyan ezt írom, mosolygok: mennyire szimpla. Mennyire nem bánom. Ezt most el akartam mondani, van valaki, akinek volt egy nagyapja. Valójában kettő volt, igazságtalan és valamennyire bánt is, hogy csak az egyikről beszélek.   

Álmomban jutott az eszembe, hajnal volt, és akkor. Támolyogtam félálomban a mosdóba, kezdett kihűlni a ház, nem is rá gondoltam, hanem a képekre, amiket mostanában készítek, lényegében ösztönösen. Miért nem emberekről készítem.

Mennyi az emberekről el nem készült képem. Mennyi lehetett volna fontos, ha elkészül. Igazán. Kinek számítana, ha készült volna.

Az alvó nagyapámról. Például.

Aludtam tovább, és erről szólt az álmom, nyugtalan volt, nem a mulasztás miatt, nem is lett volna mivel fotóznom, gyerek voltam még. Akkor nem fotóztak a gyerekek.

A korai hatvanas évekről beszélek.

Azt hiszem.

Nem tudom, lefotóznám-e, ha ez ma lenne.

Nem ma van.

Ma ez: már nincs.

És mégis: van. Legalább ennyi kis töredék.

Arra gondolok, akarhatta-e, hogy emlékezzek rá. Gondolt-e úgy a nélküle való világra, hogy mi maradjon meg belőle. Hogy lesz-e, aki legalább ennyit elmesél. Meglepődne-e, miért alvó ember képében jön elő. Honnan is tudnám.

Bujdos Attila

A kép John Singer Sargent (1856–1925) rajza