Sóhajok az utolsó sorban, mégis van levegő, néha elfogy, olyannak tűnik, hogy nincs, de van, beszívod, be tudod szívni, egy bizonyíték a létezésre, hogy ez: van, és benne: vagy, egészen sűrű levegő, kifújod, lélegzettel telik a szobányi színház. Minden nehéz, érezni a súlyt, nem közhelysúly, nem szófordulat: élmény. Lenyom, úgy tart. Lélek és fizika.
Teher.
Brechtet játszik a K2.
Egyszerű, szép, tiszta. Sodor magával.
Tud sodorni.
Megrendít.
Miért rendít meg.
Felülről nézed pedig, felülről van nézve, Pallagi Melitta valami fal előtt, Szecsuánban, Budapesten, a Ráday utcában, bárhol, mindenhol. Sen Te, vagy Sui Ta, kellene tudni, épp melyik. A jó ember, vagy a másik, a fölöttes én, a bajtól védő önkontroll. Az ösztön, vagy a viselkedés. Vagy mind a kettő, épp most rontotta el a világ, úgy, ahogy van, nem engedte, hogy saját sorsa legyen, elveszett valahol, itt előtted veszett el, lett ez a nagy vesztesége az életének.
Az életnek.
Mondja a valamit a valami fal előtt Pallagi Melitta, benne a valami szerepben, azt érzed, hogy kívüle is mondja, saját hangon, bánat, és csalódás, és sajnálat, és számonkérés hangján. Akart valamit, olyannak lenni akart, amilyen, végül: megoldatlanul, előtte is fal, nem látod, de tudod, ott kell lennie, nem megy át rajta, ez most olyan, amikor képtelenség átmenni rajta.
Szép hangja van, őszinte minden rezdüléshez, kis remegésekkel előtörő, emberi hang, érzed a könnyeket a torkában.
Érzed a torkodban.
Sírni való.
A minta a létezésben, hogy mindig ugyanaz lenne, amikor jön valaki, belép, hogy azon túl ott legyen, tessék világ, itt van, itt vagyok, igaz ember, nem látni a számítást, hihetően nincs is, és kiszorul belőle a legtöbb jó, és akkor a kicsi, ami marad, ha marad, nevezhető-e még jónak. Apránként, észrevétlenül telik meg az ember valami mással, vagy benne ugyan a változásban, mégis észrevéve, felfigyelve a sok kis engedményre, amit tesz az életnek, vagy kinek teszi és miért, hogy nem bírja azt mondani, nem. Nem enged. A kétely halk szavú, ez még ő, na és ez még, és ez? És még ez is ő?
Hogy kell-e és lehetséges-e megúszni a változást.
És végül kin múlik, hogy mi lesz.
Jönnek mindig új emberek, őszinték is, jók is, a számukra adott időt kitöltő méltó élet vágyával és talán reményével, hogy sikerül, nekik sikerül, ami másnak nem. Valamilyenek. Nyitottak például. Számít, hogy ilyenek, nem gondolnak falra, nem jobban, mint egy bármilyen másik lehetőségre. Ezzel jár, hogy vannak és lesznek falak, majd ha ott lesznek, elég akkor belegondolni, de tényleg elég-e akkor, nem is mindig látszik, hogy ott van a fal, de ha figyeled, ami történik, tudod, ott kell lennie. Mert nem mennek át rajta. Ez most olyan, amikor képtelenség átmenni rajta. És jelentőséget nyer, hogy: már, vagy még.
Kihez beszél ez a színész, kihez a K2 – nem ezt akarják, nem belegabalyodni az életbe, ha úgy lesz, nem elromlani, nem rosszul kijönni semmilyen változásból. Ezt nem akarhatják, és nézed felülről, valamelyik sorból, az utolsóból, torkodban a könnyekkel. Ezt már te gondolod. Jó lenne.
Bujdos Attila
