(Bujdos Tibor kiállítása a miskolci Szabó Lőrinc Könyvtárban)

Fotót mesélni fölösleges, bizonyos szempontból értelmetlen is - az erről szóló tanítás szerint például komoly hiba, ha nem önmagáért beszél a kép.

Ha vitára ingerel is, érteni vélem a szakmaiságot, amelynek alapján a tétel fogalmaz: legyen szabály, amelyet az ember, fényképezőgéppel a kezében követ.

Legyen valami út, amelyen a fotográfus jár.

Jelzem, van ilyen út, és a rajta járók közül végül van, akit elnyel a Nagy Semmi, ki meg eltalál valameddig.

Jó esetben megmutatja, meddig.

Jó esetben munkája, és szenvedélye, és élete megmutatnia.

Jó esetben értjük, és felismerjük, meddig jutott – valódi mélységekig vezetnek a képek.

Min múlik, ezt is ki tudja.

xxx

Most, ha megengedjük magunknak a csöppnyi kényelmet, belegondolni ebbe: nagyon is kétesnek tetszik minden kizárólagos tétel. Nincs egyetlen, mindenre és mindenkire igaz elvárás.

A fényképezőgépet tartja valaki. Tud és akar, egyetlen felvételbe sűríteni valamit.

És megállítja az időt.

És az idő megáll.

És visszavonhatatlanul belefagy a pillanat a képbe.

Nézzük a képet, benne az álló időt, azzal a feltevéssel, hogy látják kortársaink is, csupa ismerős, ismeretlen, fogalmunk sincs ki mindenki, egyébként semmi közös bennünk és köztünk – csak az osztozás a kép kínálta közös élményben, bármi legyen is az.

Van közös élmény.

Hogy mi az, úgy értem, kinek-kinek, nekünk, az még kifejtésre vár.

És nézzük abban a hiszemben is, hogy láthatják majd, amikor mi már nem leszünk.

Por, hamu csak.

Tényleg, létezik-e idők feletti látásmód? Képes-e visszaadni a kort, vagy legalább a hangulatából valamennyit, a benne készült kép?

Most és mindörökké.

xxx

És akkor mondanék valamit a fényképező emberről. Leginkább egy kérdést: honnan tudja, melyik A pillanat?

Hogyan lehetséges így együtt lennie a történettel – nincs lemaradásban. Figyel valamit, de a része is annak. Vele lélegzik, és azonos időben exponál.

Varázslat. Én mondom.

Hol születik végül a kép? A szemben? Az agyban? A kézben?

Nem csapnám be magunkat, értelmetlen: ez nem egy kérdés volt. De mindegyik egy választ kívánt megelőzni. Azt, hogy mennyire nem mindegy, kié a szem, az agy, a kéz.

xxx

Az itt látható képekhez pont az a szem, agy, és kéz kellett, az az ember, akit mindig is ismertem. Tudom elfogódottan nézni a képeit, nahát, ezt honnan tudja, ez az én öcsém, és vagyok elfogulatlan kritikusa, ha kell, de utána csinálni, azt meg sem próbálnám – képtelenség lenne felnőnöm hozzá. Amit tud.

Nem untatnék senkit a személyesség további részleteivel.

xxx

Jó ideje, mint most is, beszélek az életről, szeretnék elmondani belőle valamennyit, néhány összefüggő bekezdést legalább, amilyennek ismerni vélem.

Próbálják meg, csak mondják és mondják és mondják, amit az életről tudnak, és vágynak is kimondani, és engedjék, hogy megakassza a tekintetüket egy ilyen kép. Bármelyik, ezeken a falakon. Csak kérdezzék meg magukat, mennyi mondatuk tudná visszaadni ennyire részletgazdagon, tisztán, és egyértelműen, amit látnak, hogy közben érezzék is, amit nézés közben éreznek.

És akkor erre az érzésre külön mondatok is kellenének majd.

Ha akarják, mondják is ki, nem baj, ha feleselnek a tanítással, hogy felesleges, vagy pláne értelmetlen képeket elmesélni.  

Nem kell elkeseredni, ha a kép az erősebb a történetmesélésben. Attól még biztosan a megfelelő mondatokat mondták.

Különben is, ez csak egy játék volt.

Kísérlet.

xxx

Megjegyzem, ezekhez a képekhez kellett az alkalom is – téma, amelyet napilap kínálhat a képi fogalmazáshoz - szomorú és érzelmes, és emelkedett, vagy neutrális. Nézzük, és a legritkább esetben vagyunk személyünkben is érintettek: nem velünk, és nem ott, ahol vagyunk, inkább ismeretlen helyeken esik meg valami, olyanokkal, akiket sosem is láttunk, nem is mindig érdekes ezért annyira, hogy a tények szintjén lekösse a figyelmünket.

A hír, ha van, hogy úgy mondjam: a ma lekopik a jelenetről, már régen nem az számít, ami volt, hanem amit látunk.

A közelség, amelybe a fotográfus jutott a témájához, és amelybe most beenged minket is.

Miért ne lépnénk közelebb.

Jó nézni, hogy a megfagyott idő látványa nem rideg, nem rossz érzéseket hív elő, hogy van ez sok képen átsugárzó önfeledtség, elmerülés valamiben.

Boldogság.

A létezés öröme.

Bujdos Attila

(A kiállításon is látható fotót Bujdos Tibor készítette)

Nem lesz egyszerű élete, nevetgéljük el a végét, van csattanó valóban, maga a nevetés az, a feloldozó derűben mutatkozó erkölcsi tanulság. Olyanféle. Anekdota a családi vacsoraasztal mellől, az irodalom hasznáról.

Próbáltunk ezt-azt, volt Winnetou, Rozsban a fogó - nyári estéken tör elő általában a késztetés, felolvasni valamit a fiúunokáknak, ami fontos volt nekünk valamikor, győzködés helyett hagyni a szöveget magát, végezze el a munkát, legyen része a bevezetésnek az életbe. Bizonyítsa a történet és az elbeszélés erejét, ragadjon magával, bűvöljön vagy taszítson. Adjon, ha tud.

Általában belealszunk, és szép álmokról nem tudok beszámolni, a magaméi például nem szövegfüggők, részletre szakadoznak, a visszaalvás megpróbáltatásaival terhesek, kapkodóak, be kell hozniuk a lemaradást. A fiúk pedig nem is álmodnak. Ha mégis, akkor sem beszélnek róla. Bármi személyeset elintéznek néhány udvarias szóval.

Kedves szokásuk.

Hanem, hogyan állunk Molnár Ferenccel, tettem próbát a múltkor.

Nem leckéztetés, egyszerűen jól esik mindenféle emberek társaságában kimondanom, mennyire minden benne van A Pál utcai fiúkban, amit az életről tudni érdemes. Néznek, van, hogy hallgatagon mosolyogva, olykor helyeselve. Barátság, félelem és a ne félj parancsa, tévedés és beismerés bátorsága, küzdelem, és értelmetlen küzdelem, mondunk ilyesmiket, kinek mi jut eszébe, kit mennyire érint meg a téma, kivel mennyire mélyre hatol a beszélgetés. A kisebbik unokával nem túl mélyre - igen, megvolt, csend, csend, csend, végül még, hogy az ő hőse Áts Feri. Visszatérő eleme ez azóta a pálutcaifiús kitérőimnek, nem kibeszélésből, hanem mert adja magát lehetséges nézőpontként, és ennek szól a felcsattanó nevetés, valahogy nem is felnőttes felsőbbrendűséggel, hanem elismeréssel, olvas a fiú, értőn, véleménye és értékítélete van. Kilóg, szóval: nem lesz egyszerű az élete.

Élet és irodalom, ugye.

Ez azért megakaszt, ez az őszinte, szinte felszabadult reakció, hogy mennyire alapos valójában. Mint akik tudnánk, milyen is az élet, az ember az elfolyó időben. Ismernénk valami legalább nagy általánosságban igaz szabályokat, értékeket. És, hogy miből mi következik. Hogy lenne ilyen kiszámíthatóság, belátható idő, minden kor megadná ezt, elég csak odafigyelni.

Kimondhatjuk, napjában százszor is: jövő, anélkül, hogy tudnánk, valójában mit akar. Hogyan leszünk benne. Ki telepszik rá, hogyan néz át rajtunk.

Egyébként meg tényleg: mi lett Áts Ferivel? Remélhetünk számára jó és igaz sorsot, erejének, merészségének megfelelőt? Megmaradt-e a szemében meglévő kedves és megnyerő? Nem kényszerült-e rejtőzésre, hallgatásra, önfeladásra, félrenézésre? Szemlesütésre. Kitartott-e a bátorsága, egy végeérhetetlenül mesélhető életen át? Nem kellett-e ott állnia bárhol, magányosan, a szörnyű felismeréssel, hogy mindaz, aki addig Áts Feri volt, elveszett örökre?

Bujdos Attila