Sóhajok az utolsó sorban, mégis van levegő, néha elfogy, olyannak tűnik, hogy nincs, de van, beszívod, be tudod szívni, egy bizonyíték a létezésre, hogy ez: van, és benne: vagy, egészen sűrű levegő, kifújod, lélegzettel telik a szobányi színház. Minden nehéz, érezni a súlyt, nem közhelysúly, nem szófordulat: élmény. Lenyom, úgy tart. Lélek és fizika.

Teher.

Brechtet játszik a K2.

Mielőtt az éj leszáll.

Egyszerű, szép, tiszta. Sodor magával.

Tud sodorni.

Megrendít.

Miért rendít meg.

Felülről nézed pedig, felülről van nézve, Pallagi Melitta valami fal előtt, Szecsuánban, Budapesten, a Ráday utcában, bárhol, mindenhol. Sen Te, vagy Sui Ta, kellene tudni, épp melyik. A jó ember, vagy a másik, a fölöttes én, a bajtól védő önkontroll. Az ösztön, vagy a viselkedés. Vagy mind a kettő, épp most rontotta el a világ, úgy, ahogy van, nem engedte, hogy saját sorsa legyen, elveszett valahol, itt előtted veszett el, lett ez a nagy vesztesége az életének.

Az életnek.

Mondja a valamit a valami fal előtt Pallagi Melitta, benne a valami szerepben, azt érzed, hogy kívüle is mondja, saját hangon, bánat, és csalódás, és sajnálat, és számonkérés hangján. Akart valamit, olyannak lenni akart, amilyen, végül: megoldatlanul, előtte is fal, nem látod, de tudod, ott kell lennie, nem megy át rajta, ez most olyan, amikor képtelenség átmenni rajta.

Szép hangja van, őszinte minden rezdüléshez, kis remegésekkel előtörő, emberi hang, érzed a könnyeket a torkában.

Érzed a torkodban.

Sírni való.

A minta a létezésben, hogy mindig ugyanaz lenne, amikor jön valaki, belép, hogy azon túl ott legyen, tessék világ, itt van, itt vagyok, igaz ember, nem látni a számítást, hihetően nincs is, és kiszorul belőle a legtöbb jó, és akkor a kicsi, ami marad, ha marad, nevezhető-e még jónak. Apránként, észrevétlenül telik meg az ember valami mással, vagy benne ugyan a változásban, mégis észrevéve, felfigyelve a sok kis engedményre, amit tesz az életnek, vagy kinek teszi és miért, hogy nem bírja azt mondani, nem. Nem enged. A kétely halk szavú, ez még ő, na és ez még, és ez? És még ez is ő?

Hogy kell-e és lehetséges-e megúszni a változást.

És végül kin múlik, hogy mi lesz.

Jönnek mindig új emberek, őszinték is, jók is, a számukra adott időt kitöltő méltó élet vágyával és talán reményével, hogy sikerül, nekik sikerül, ami másnak nem. Valamilyenek. Nyitottak például. Számít, hogy ilyenek, nem gondolnak falra, nem jobban, mint egy bármilyen másik lehetőségre. Ezzel jár, hogy vannak és lesznek falak, majd ha ott lesznek, elég akkor belegondolni, de tényleg elég-e akkor, nem is mindig látszik, hogy ott van a fal, de ha figyeled, ami történik, tudod, ott kell lennie. Mert nem mennek át rajta. Ez most olyan, amikor képtelenség átmenni rajta. És jelentőséget nyer, hogy: már, vagy még.

Kihez beszél ez a színész, kihez a K2 – nem ezt akarják, nem belegabalyodni az életbe, ha úgy lesz, nem elromlani, nem rosszul kijönni semmilyen változásból. Ezt nem akarhatják, és nézed felülről, valamelyik sorból, az utolsóból, torkodban a könnyekkel. Ezt már te gondolod. Jó lenne.

Bujdos Attila 

Arra visz az utam, át a belvároson.

Naponta látni az épületet, ablakaiban a sárga táblákkal. A fürdő után Kossuth szobra nyújtott karral néhány lépésig még beleér a képbe. Aztán mind kivehetőbbek az ablaktáblákra írt nevek.

Híres magyar festők nevei.

Minek írták oda.

A ház tömbje a főutca felől vonja magára a tekintetet, nem enged másfelé nézni, kitölti a látómezőt. Itt vagyok, láss.

És akkor látod.

Eléggé nagy.

Eléggé rosszul néz ki.

Rom, a csupasz tetőlécek rácsán át az égre figyelő padlással.

Plusz holt festők nevei.

Feladvány.

Mi a kapcsolat.

Nyilván semmi, írhattak volna bármit, csellistát, költőt, építészt, börtönőrt, kontírozó könyvelőt, azon is éppúgy tűnődne az ember, az összefüggésen, hogy ez mi ez. Míg eloldalaz a színház felé, kitölti azt a néhány percét. Dolgozik az agy.

Üresjárat.

Egybemosódik az idő. Tudod persze, hogy ma: ma van, de lehetne tegnap. Lehetne: hetekkel ezelőtt. Az időtlenség érzése elbírná még azt a bizonyosságot is, hogy már holnap van. És még mindig ez van.

Pont, ahogyan élünk – elnyújtott vonal, kis rész a semmiből a semmi felé.

Mindig most van.

Mondanád, szellemtanya, nem mondod, az azért erős múltat feltételező állítás lenne, érdemesség a kísértéshez, van miért visszajárni, a huzatos házba.

De, nem látszik a múlt. Mint amikor valami elveszíti az egész történetét, már lényegtelen, hogy mi volt, amíg az volt, ami, szálló, bálterem, homlokzat a gesztenyefás kerthelyiséghez, barokkos filmszínház, éjszakai bár, márványlépcső régvolt élmények felé, fel a magasba, bármi, a ház még most is ott áll, látni, hogy van, csak már nem tudni, mi végre.

Nincs közöd hozzá, nem tud közöd lenni, legfeljebb a megszokás, hogy belé ütközöl, az nagyon is létező, lehetetlen túllépni rajta.

Erős düledék, a festőnevek adta jelleggel. Lista az ablakokban, maradandó életművet alkotott emberekről, széppé kellene tenniük valamit, mássá, mint aminek látszik: elhagyott háznak, ahogyan közömbösen várja, lesz-e, aki birokra kel az érdekében az enyészettel.

Mit hitelesít a hiteles emberek neve.

Nyilván semmit.

Ennek itt, hogyan is lehetne a védjegye.

Mesélem gyakran, ahogy napra nap megakadok itt, tű a lemez barázdáiban, kiteszem a jelentőségteljes hangsúlyokat, már tudom, hová kell, hol lassítsak az elbeszélés tempóján, mikor van ideje hallgatni, éppen egy picivel hosszabban, mint amikor a megfelelő szót keresném a következő fordulathoz, persze tudom, mi következik, mindennek megvan a pontos helye ebben a mesében, és a mesélés gyakran fontosabbnak is látszik, mint ami köré tekerednek a mondataim.

Nézek, és visszanéznek, csodálkozva, rendes emberek tiszta tekintete, késztetést éreznek elmondani, kiállítást hirdetett a sok, sárgára írt festőnév, van magyarázat, ha nem tudnám, egy kiállítás a nemcsak kézenfekvő, de elfogadható magyarázat, igaz, az nincs odaírva. Ha a Holdról jöttem volna, mint ahogyan kinézek az aprólékos részletekig színezett hülye kis történetemmel erről az abszurdról, honnan is tudnám, azt is, hogy bezárt a kiállítás, csak a nevek maradtak, a kérdéssel, hogy minek.

Bujdos Attila

(Bujdos Tibor kiállítása a miskolci Szabó Lőrinc Könyvtárban)

Fotót mesélni fölösleges, bizonyos szempontból értelmetlen is - az erről szóló tanítás szerint például komoly hiba, ha nem önmagáért beszél a kép.

Ha vitára ingerel is, érteni vélem a szakmaiságot, amelynek alapján a tétel fogalmaz: legyen szabály, amelyet az ember, fényképezőgéppel a kezében követ.

Legyen valami út, amelyen a fotográfus jár.

Jelzem, van ilyen út, és a rajta járók közül végül van, akit elnyel a Nagy Semmi, ki meg eltalál valameddig.

Jó esetben megmutatja, meddig.

Jó esetben munkája, és szenvedélye, és élete megmutatnia.

Jó esetben értjük, és felismerjük, meddig jutott – valódi mélységekig vezetnek a képek.

Min múlik, ezt is ki tudja.

xxx

Most, ha megengedjük magunknak a csöppnyi kényelmet, belegondolni ebbe: nagyon is kétesnek tetszik minden kizárólagos tétel. Nincs egyetlen, mindenre és mindenkire igaz elvárás.

A fényképezőgépet tartja valaki. Tud és akar, egyetlen felvételbe sűríteni valamit.

És megállítja az időt.

És az idő megáll.

És visszavonhatatlanul belefagy a pillanat a képbe.

Nézzük a képet, benne az álló időt, azzal a feltevéssel, hogy látják kortársaink is, csupa ismerős, ismeretlen, fogalmunk sincs ki mindenki, egyébként semmi közös bennünk és köztünk – csak az osztozás a kép kínálta közös élményben, bármi legyen is az.

Van közös élmény.

Hogy mi az, úgy értem, kinek-kinek, nekünk, az még kifejtésre vár.

És nézzük abban a hiszemben is, hogy láthatják majd, amikor mi már nem leszünk.

Por, hamu csak.

Tényleg, létezik-e idők feletti látásmód? Képes-e visszaadni a kort, vagy legalább a hangulatából valamennyit, a benne készült kép?

Most és mindörökké.

xxx

És akkor mondanék valamit a fényképező emberről. Leginkább egy kérdést: honnan tudja, melyik A pillanat?

Hogyan lehetséges így együtt lennie a történettel – nincs lemaradásban. Figyel valamit, de a része is annak. Vele lélegzik, és azonos időben exponál.

Varázslat. Én mondom.

Hol születik végül a kép? A szemben? Az agyban? A kézben?

Nem csapnám be magunkat, értelmetlen: ez nem egy kérdés volt. De mindegyik egy választ kívánt megelőzni. Azt, hogy mennyire nem mindegy, kié a szem, az agy, a kéz.

xxx

Az itt látható képekhez pont az a szem, agy, és kéz kellett, az az ember, akit mindig is ismertem. Tudom elfogódottan nézni a képeit, nahát, ezt honnan tudja, ez az én öcsém, és vagyok elfogulatlan kritikusa, ha kell, de utána csinálni, azt meg sem próbálnám – képtelenség lenne felnőnöm hozzá. Amit tud.

Nem untatnék senkit a személyesség további részleteivel.

xxx

Jó ideje, mint most is, beszélek az életről, szeretnék elmondani belőle valamennyit, néhány összefüggő bekezdést legalább, amilyennek ismerni vélem.

Próbálják meg, csak mondják és mondják és mondják, amit az életről tudnak, és vágynak is kimondani, és engedjék, hogy megakassza a tekintetüket egy ilyen kép. Bármelyik, ezeken a falakon. Csak kérdezzék meg magukat, mennyi mondatuk tudná visszaadni ennyire részletgazdagon, tisztán, és egyértelműen, amit látnak, hogy közben érezzék is, amit nézés közben éreznek.

És akkor erre az érzésre külön mondatok is kellenének majd.

Ha akarják, mondják is ki, nem baj, ha feleselnek a tanítással, hogy felesleges, vagy pláne értelmetlen képeket elmesélni.  

Nem kell elkeseredni, ha a kép az erősebb a történetmesélésben. Attól még biztosan a megfelelő mondatokat mondták.

Különben is, ez csak egy játék volt.

Kísérlet.

xxx

Megjegyzem, ezekhez a képekhez kellett az alkalom is – téma, amelyet napilap kínálhat a képi fogalmazáshoz - szomorú és érzelmes, és emelkedett, vagy neutrális. Nézzük, és a legritkább esetben vagyunk személyünkben is érintettek: nem velünk, és nem ott, ahol vagyunk, inkább ismeretlen helyeken esik meg valami, olyanokkal, akiket sosem is láttunk, nem is mindig érdekes ezért annyira, hogy a tények szintjén lekösse a figyelmünket.

A hír, ha van, hogy úgy mondjam: a ma lekopik a jelenetről, már régen nem az számít, ami volt, hanem amit látunk.

A közelség, amelybe a fotográfus jutott a témájához, és amelybe most beenged minket is.

Miért ne lépnénk közelebb.

Jó nézni, hogy a megfagyott idő látványa nem rideg, nem rossz érzéseket hív elő, hogy van ez sok képen átsugárzó önfeledtség, elmerülés valamiben.

Boldogság.

A létezés öröme.

Bujdos Attila

(A kiállításon is látható fotót Bujdos Tibor készítette)

Nem lesz egyszerű élete, nevetgéljük el a végét, van csattanó valóban, maga a nevetés az, a feloldozó derűben mutatkozó erkölcsi tanulság. Olyanféle. Anekdota a családi vacsoraasztal mellől, az irodalom hasznáról.

Próbáltunk ezt-azt, volt Winnetou, Rozsban a fogó - nyári estéken tör elő általában a késztetés, felolvasni valamit a fiúunokáknak, ami fontos volt nekünk valamikor, győzködés helyett hagyni a szöveget magát, végezze el a munkát, legyen része a bevezetésnek az életbe. Bizonyítsa a történet és az elbeszélés erejét, ragadjon magával, bűvöljön vagy taszítson. Adjon, ha tud.

Általában belealszunk, és szép álmokról nem tudok beszámolni, a magaméi például nem szövegfüggők, részletre szakadoznak, a visszaalvás megpróbáltatásaival terhesek, kapkodóak, be kell hozniuk a lemaradást. A fiúk pedig nem is álmodnak. Ha mégis, akkor sem beszélnek róla. Bármi személyeset elintéznek néhány udvarias szóval.

Kedves szokásuk.

Hanem, hogyan állunk Molnár Ferenccel, tettem próbát a múltkor.

Nem leckéztetés, egyszerűen jól esik mindenféle emberek társaságában kimondanom, mennyire minden benne van A Pál utcai fiúkban, amit az életről tudni érdemes. Néznek, van, hogy hallgatagon mosolyogva, olykor helyeselve. Barátság, félelem és a ne félj parancsa, tévedés és beismerés bátorsága, küzdelem, és értelmetlen küzdelem, mondunk ilyesmiket, kinek mi jut eszébe, kit mennyire érint meg a téma, kivel mennyire mélyre hatol a beszélgetés. A kisebbik unokával nem túl mélyre - igen, megvolt, csend, csend, csend, végül még, hogy az ő hőse Áts Feri. Visszatérő eleme ez azóta a pálutcaifiús kitérőimnek, nem kibeszélésből, hanem mert adja magát lehetséges nézőpontként, és ennek szól a felcsattanó nevetés, valahogy nem is felnőttes felsőbbrendűséggel, hanem elismeréssel, olvas a fiú, értőn, véleménye és értékítélete van. Kilóg, szóval: nem lesz egyszerű az élete.

Élet és irodalom, ugye.

Ez azért megakaszt, ez az őszinte, szinte felszabadult reakció, hogy mennyire alapos valójában. Mint akik tudnánk, milyen is az élet, az ember az elfolyó időben. Ismernénk valami legalább nagy általánosságban igaz szabályokat, értékeket. És, hogy miből mi következik. Hogy lenne ilyen kiszámíthatóság, belátható idő, minden kor megadná ezt, elég csak odafigyelni.

Kimondhatjuk, napjában százszor is: jövő, anélkül, hogy tudnánk, valójában mit akar. Hogyan leszünk benne. Ki telepszik rá, hogyan néz át rajtunk.

Egyébként meg tényleg: mi lett Áts Ferivel? Remélhetünk számára jó és igaz sorsot, erejének, merészségének megfelelőt? Megmaradt-e a szemében meglévő kedves és megnyerő? Nem kényszerült-e rejtőzésre, hallgatásra, önfeladásra, félrenézésre? Szemlesütésre. Kitartott-e a bátorsága, egy végeérhetetlenül mesélhető életen át? Nem kellett-e ott állnia bárhol, magányosan, a szörnyű felismeréssel, hogy mindaz, aki addig Áts Feri volt, elveszett örökre?

Bujdos Attila