Nem lesz egyszerű élete, nevetgéljük el a végét, van csattanó valóban, maga a nevetés az, a feloldozó derűben mutatkozó erkölcsi tanulság. Olyanféle. Anekdota a családi vacsoraasztal mellől, az irodalom hasznáról.
Próbáltunk ezt-azt, volt Winnetou, Rozsban a fogó - nyári estéken tör elő általában a késztetés, felolvasni valamit a fiúunokáknak, ami fontos volt nekünk valamikor, győzködés helyett hagyni a szöveget magát, végezze el a munkát, legyen része a bevezetésnek az életbe. Bizonyítsa a történet és az elbeszélés erejét, ragadjon magával, bűvöljön vagy taszítson. Adjon, ha tud.
Általában belealszunk, és szép álmokról nem tudok beszámolni, a magaméi például nem szövegfüggők, részletre szakadoznak, a visszaalvás megpróbáltatásaival terhesek, kapkodóak, be kell hozniuk a lemaradást. A fiúk pedig nem is álmodnak. Ha mégis, akkor sem beszélnek róla. Bármi személyeset elintéznek néhány udvarias szóval.
Kedves szokásuk.
Hanem, hogyan állunk Molnár Ferenccel, tettem próbát a múltkor.
Nem leckéztetés, egyszerűen jól esik mindenféle emberek társaságában kimondanom, mennyire minden benne van A Pál utcai fiúkban, amit az életről tudni érdemes. Néznek, van, hogy hallgatagon mosolyogva, olykor helyeselve. Barátság, félelem és a ne félj parancsa, tévedés és beismerés bátorsága, küzdelem, és értelmetlen küzdelem, mondunk ilyesmiket, kinek mi jut eszébe, kit mennyire érint meg a téma, kivel mennyire mélyre hatol a beszélgetés. A kisebbik unokával nem túl mélyre - igen, megvolt, csend, csend, csend, végül még, hogy az ő hőse Áts Feri. Visszatérő eleme ez azóta a pálutcaifiús kitérőimnek, nem kibeszélésből, hanem mert adja magát lehetséges nézőpontként, és ennek szól a felcsattanó nevetés, valahogy nem is felnőttes felsőbbrendűséggel, hanem elismeréssel, olvas a fiú, értőn, véleménye és értékítélete van. Kilóg, szóval: nem lesz egyszerű az élete.
Élet és irodalom, ugye.
Ez azért megakaszt, ez az őszinte, szinte felszabadult reakció, hogy mennyire alapos valójában. Mint akik tudnánk, milyen is az élet, az ember az elfolyó időben. Ismernénk valami legalább nagy általánosságban igaz szabályokat, értékeket. És, hogy miből mi következik. Hogy lenne ilyen kiszámíthatóság, belátható idő, minden kor megadná ezt, elég csak odafigyelni.
Kimondhatjuk, napjában százszor is: jövő, anélkül, hogy tudnánk, valójában mit akar. Hogyan leszünk benne. Ki telepszik rá, hogyan néz át rajtunk.
Egyébként meg tényleg: mi lett Áts Ferivel? Remélhetünk számára jó és igaz sorsot, erejének, merészségének megfelelőt? Megmaradt-e a szemében meglévő kedves és megnyerő? Nem kényszerült-e rejtőzésre, hallgatásra, önfeladásra, félrenézésre? Szemlesütésre. Kitartott-e a bátorsága, egy végeérhetetlenül mesélhető életen át? Nem kellett-e ott állnia bárhol, magányosan, a szörnyű felismeréssel, hogy mindaz, aki addig Áts Feri volt, elveszett örökre?
Bujdos Attila
