Tíz év múlva – ez van most éppen. Átértünk valahogy ezen az évtizeden, bárhogyan, egészen idáig, a szembesülés élményétől indulva, ahogyan álltunk akkor és ott a cukrászdaként halott tér belvárosi kirakata előtt, Varga Éva először kifüggesztett ajtóportréitól lenyűgözve.

Hány ennyire mély és eleven, valóságból születő élményt ad meg egy embernek az élet?

Azt látni, valami mennyire konkrét, mégis jelképes. Tárgyszerű, de érzelmes. Gondolkodásra ösztönző, a szívig érő.

Az enyészetet emeli ki a mulandóság öröktől való folyamatából. Lényeglátó és fontos. A tett erejével is ható, felelős művészet, a magára hagyottság élményét odakínálva, ha van még dolga valakinek evvel, kiváló alkalom a ráébredésre, hogy van.

+++

Tíz év múlva – ez van most éppen. Varga Éva ajtóportréi állják az időt. Kortalanok. Saját összefüggéseik viszonyrendszerein kívül is szépek. Lehetséges úgy is látni, hogy közben nem számít, hol és mikor volt ez. Valami egyszerűen csak van. Valahol. Az is lehet, közben már sehol, csak itt a képen.

Rendelkezünk a tárgy megnevezésére a közmegegyezés szerint alkalmas szóval. Tudjuk, hogy mi lenne a funkciója.

De ez itt az idő által aprólékosan megdolgozott felület artisztikus képe.

Az ajtó egy ajtó egy ajtó.

Ha úgy akarom nézni.

Ha tudom úgy nézni.

+++

Tudom-e? Lehet-e? Alkalmas vagyok-e az elfogulatlan nézésre, engedhetem-e magamnak a távolságtartást?

+++

Ha csupa nem a válaszom, akkor lenne még itt ez a kérdés: mondható-e a valóságból vett részletre, hogy ez: a valóság?

+++

Kétszáz felvételből kellene megszületnie az elbeszélésnek, amely egyetlen történetben fűzi egymáshoz ezt a kétszáz ajtót.

Túl a rozsda, a málló festék leírásain is van kapaszkodónk, ha személyes élményünk, érintettségünk nem lenne is: a méretek összevisszasága, az ide-jó-lesz-megoldások egyedi, kusza és kiszámíthatatlan általános gyakorlata ölt alakot a létező elmeséléséhez. Olyan világot kerekít a tények köré az emlékezet, amelyben a tervezői pontosságnak nem kell minden részletre kiterjednie. És az ezeket az ajtókat magába foglaló rendszer képtelen is minden részletet átlátni, ellenőrizni, hiszen túl nagyra nőtt, mintha szándékkal venné semmibe az átláthatóság határait.

+++

A nagy képhez látnunk kellene még a falak egészét, a vázat, a szerkezetet. Az anyagot formáló kohót és gépet. Az embert, akit a helyhez köt a munka kényszere. A tudást, ami által lesz valami, túl a pillanaton is megítélhető módon hasznosan vagy haszontalanul.

Kellene még maga az élet, verejtékkel, a műszaktól műszakig sorvadó izomzattal, a hanyatló erővel, plusz apró örömökkel.

Kellene még maga az élet, egyediségében és tömegszerűségében, ahogyan – mi tudjuk a nevét – a vasgyárból kiáradó sokadalmat hol elnyeli, hol visszaadja a termelésnek a város.

Kellene még a belátást nem ismerő történelmi kor, rátekintéssel az eszméket követő elméretezett iparra, túlnövesztett településre.

Kellene még a mérlegelés képessége: mi volt a jó, mi nem kellett volna. Vagy így nem, vagy egyáltalán. Sehogyan sem.

+++

Kétszáz ajtó.

Kétszáz mi más egymást feltételezően létezőnek a képe lenne ezzel egyenértékű ebben a felmutatásban?

Kétszáz mi más lenne még alkalmas mondani bármit a nincsről a puszta létével, azzal, ahogyan még: van?

Mi lenne még kétszáz ennyire érvényes figyelmeztetés a romlás kortársainak, hogy veszendőben, ami így-úgy hozzánk nőtt. Kihez a műszakjaival, a jövő ígéretével, az élet értelmével. Kihez csak azzal, ahogyan fújt a gyár. A kémények, a füst látványával, a halna dombjával. A későn születettekhez a rom rideg halmazával, hogy valami lehet csak úgy, hogy értelmetlenül.

+++

Kétszáz ajtó. Kétszáz átjáró a lomha időben a múlt és a jövő határáról.

Bujdos Attila

(Elhangzott Varga Éva Kétszáz ajtó című kiállításának megnyitóján, a miskolci Művészetek Házában, 2022. május 13-án)